Hirtelen jött, és súlyos, bár néma volt szinte lépte;
rakott szoknyás jós üveggömb-ígérte hazugsága.
vártunk, de más érkezett, és a halál nem köszön,
csak letelepszik, mint halvány napsugár a fákra,
és végzetesen ledöfi azt is, ki itt mer maradni élve.
Késő van, alkony visszhangzik már az elterült tájon,
s mi csak várunk, míg mozdulatlan dong a villanykörte,
a halál jár itt, közöttünk, kaszája már lendülni készül
ősi parancsát teljesíti újra: űzni a testet vissza a földbe
sötét éjjel percei kattognak az órán, s mi csak várunk.
Múltban fáj a gyász, s tovatűnt napoktól nedves a szem
angyalok kórusa már nem zeng, belefulladt most dalába
visz a halál, s hagyja: utolsó lélegzeted a vállába szuszogd
azt az utolsót, mely lopja az életet, s viszi az ítélőszéki bálba,
és mint víztől sercenő tűz, kívánsz ellenkezni, hogy ma ne!
Hirtelen mégis köszönt, utolsó lépteinél a szív még dobban
az üveggömb eltörött, szilánkja nyomja a rakott szoknyát
nem vártuk, mégis pontosan érkezett, mert az idő is az övé,
mialatt átalakulnak reggelre a holdsugárba burkolózott fák
s odakinn, ajtó előtt már csak a hajnal sugarai lopakodnak.
2005-02-03
|