T és az országértékelés

T az út egyik oldalán állt. Mozdulatlanul figyelt. Szeretett volna elindulni, de mégis arra a következtetésre jutott, hogy sokkal célszerűbb egy helyben maradni, mert így nem áll fenn a veszély, hogy rossz irányba indul el. Leszegett fejjel figyelte a villamossíneket. Nem tudta pontosan mennyi idő telt el így, de belső időérzéke szerint legalább fél óra, és fél óra alatt egyetlen egy villamos sem ment el, sőt járókelő sem sétált el előtte. Szürkület volt, hétköznap. Nem tudta pontosan melyik nap, de az biztos, hogy hétköznap, mert egész nap dolgozni volt. T lenézett kezére, ami még mindig kicsit fekete volt a gépek mocskától. De ez most nem zavarta, előkutatta zsebéből a cigarettáját, középszerű márka, sőt majdnem a legolcsóbb füstszűrős, majd hozzá gyufáját, és rágyújtott. Nem szerette az öngyújtót, mert az mindig elhagyta. Gyufát még sohasem hagyott el. Az első slukk beszívásával emelte csak fel fejét a világra. Körbenézett, sehol semmi, és senki. Ami a Blaha Lujza téren elég ritka. De most mégis. Se ember, se autó, se villamos, semmi. Még odaát az út túloldalán a mindig zsúfolt McDonalds is teljesen üres volt, csak a neonfény villogott monotonon. T szerette volna, ha most történik valami, mert úgy érezte, ez az üresség idegtépő, és mélységig hatoló magánya kikészíti teljesen. Elindult a körúton, az Oktogon irányába, a villamos síneken, nem kellett aggódnia, mert nem járt semmi most erre. Szinte sajnálta, hogy nem kell a kereszteződésnél körbenéznie, és nem dudál rá senki anyázva, hanem hagyja mindenki, vagyis senki, mert nincs senki, nyugodtan sétálni. Azt képzelte, hogy ő a 4-es, vagy a 6-os villamos, és belsejében most emberek tömkelege siet unottan dolgára, vagy éppen hazafelé dolgából. Beesett arccal kapaszkodnak rajta, és akik hosszan utaznak, azok unottan figyelik újra meg újra a megállókban, ahogy berreg az ajtó melletti hangszóró, figyelmeztetve a záródásra. És gépi hang közli a következő megállót, mindig, újra és újra ugyanazt a sorrendet. Szerette a villamosokat, bár abba még nem gondolt bele, hogy milyen lehet villamosnak lenni. Hogy a villamos vajon szereti-e a rajta utazó embereket, vagy legfőképpen az őt vezető emberkét. Na meg persze az ellenőrt, aki vajon méltán kéri-e el a jegyet, és bünteti meg a jegy nélkül vagy érvénytelen jeggyel utazókat, azért, hogy koptassák az ő padlóját. Szerette a villamosokat, bár utálta is. Szóval furcsán érzett a villamosok felé, ha rajtuk utazott. Egyrészről valami nyugalmat árasztottak, másrészről idegesítők voltak. Mert nyugodt és jó érzés volt a villamoson lenni, nem kellett bezárva éreznie magát a föld alá, mint a metróban, nem kellett hallgatnia az ezer lyukon, eresztő buszon a szél füttyjeleit. Ugyanakkor egyszerre érezte körülbelül 10 embernek az arcszeszét, vegyülve a hölgyek parfümjével, és ez még csak a jobbik eset, mert esetenként ezekkel az illatokkal még harcba száll némi izzadtságszag, vagy netán egyéb furcsa illatok tömkelege. És a villamosozási mentalitáson is javítana sokat T, mert szidják az emberek a tömegközlekedést, de például a két ajtó között pont középen elhelyezkedő emberke miért csak akkor áll fel, amikor már nyílnak az ajtók az általa elérni kívánt megállóban? Lökve így félre mindenkit az útjából. Na mindegy, gondolta T, ezen úgysem fog semmi változtatni, és egyébként is most sehol sincsenek az emberek, és sehol sincs a villamos. Vagyis most ő maga a villamos. De T most nem igazán tudta beleélni magát a villamos helyzetébe. Bár a síneken sétált, és megállt egy pillanatra a Wesselényi utca, és a Király utca megállójában, halkan berregett hozzá, és bemondta magának a következő megállót. Az utcákon még mindig senki.

Hol vagyok? Kérdezte T értetlenül talán saját magától. Valami történt. Az Oktogon nem volt sehol, és T nem értette, hova csöppent. A Király utcánál még minden rendben volt, de az Oktogont mintha ellopták volna, vagy nem is tudta hirtelen mire gondoljon. Mintha véget ért volna a világ, csak nagy feketeség fogadta a megálló helyett. Lekászálódott a sínekről, és az úttestre lépett. Szemügyre akarta venni a megváltozott világot, ami számára egyre idegenebbnek tűnt. Eddig legalább a táj és a környezet ismerős volt, de most, hogy az Oktogon sehol… se emberek, se járművek, semmi zaj, nincs Oktogon. T-nek ez sok volt. Az út padkájánál látott egy táblát, közelebb sétált hozzá, hogy el tudja olvasni. Felvette régi, SZTK keretesnek csúfolt szemüvegét, melynek lencséje a szódásüveg aljának vastagságával vetekedett, és olvasott: „Bal oldali hazugságok jobbra, jobb oldali hazugságok balra.” És alatta két nyíl mutatta a jobb és a bal oldali irányt. Az Andrássy út, gondolta T, de már semmiben sem volt biztos. Nem is mert még a nyilak irányába nézni. Hirtelen egy kezet érzett a vállán, és ennek egyszerre örült meg, és egyszerre ijedt meg ettől. Megfordult, és egy harminc év körüli, kopaszodó, szemüveges, bajszos emberkét pillantott meg maga előtt. Nem volt félelmetes egy cseppet sem, mégis valahogy ijesztő volt. Talán inkább az ijesztette meg T-t, hogy miként került ide nagy hirtelenjében ez az ember, és hogy rajta kívül miért nincs még mindig senki sem az utcán.

• Látom, téged érdekel. Azért jöttem ide hozzád! – szólalt meg az ember.
• Micsoda? – kérdezte T.
• Az mindegy, lényeg, hogy érdekel. Te egy okos ember vagy, látszik rajtad, és közénk tartozol, látom, hogy te is akarod!
• Micsodát? – kérdezte megint T.
• Az mindegy, lényeg, hogy akarod. Gyere velem, most azonnal.
• Hová? – kérdezett immáron harmadszor is T, de most már inkább csak rutinból, mert a válaszban egy pillanatig sem reménykedett.
• Az mindegy, lényeg, hogy gyere!

T nem ment, mert nem akart menni. Ő csak újra villamos akart lenni, hogy mehessen tovább a Nyugati pályaudvar felé a jól ismert vonalon. Az ember még nézte egy darabig, próbálta húzni magával, de T ellenállt, megtanulta már, hogy miként álljon ellen, amikor meg akarják neki mondani, hogy mi érdekli, mit akar, és hogy hova menjen. Leült a padkára, és leszegte a fejét, mintegy tiltakozásképpen, és így várt. Mire felnézett, már nem volt sehol az előbbi alak, de ezen kívül minden maradt a régiben.

T elindult a jobb oldali irányba, vagyis a tábla hirdetése szerint a bal oldali hazugságok felé. Lassan lépkedett, nem sietett, csak nézte, mivé alakult át az Andrássy út. Mindenfelé jelszavak, meg plakátok hirdettek mindenféle dolgokat. T nem is tudta, hová nézzen hirtelen, annyi volt. Monotonon bandukolt hát előre, hite szerint a Hősök tere irányába, de már egy pillanatig nem vette ezt biztosra. A távolban végre embereket pillantott volna meg, nagy tömegben hangoskodva egy irányba fordultak, mintha vártak volna valamire, vagy valakire. Megállt, és biztonságból szemlélte őket, jobbnak látta előbb kideríteni, miért vannak ott, és mit keresnek, mit akarnak. Nem kizárt, hogy az előbbi ember csoportja, és megint meg akarnak majd mondani neki mindent, hogy hogyan csináljon. Ezért várt inkább egy kicsit, de ahogy figyelte a tömeget, hiába fülelt, nem hallotta, amit mondtak. Pedig nagyon hangosan kiabáltak, és hallotta a hangot, de mintha nem értené. Ismerős, de mégis mintha idegen nyelven beszéltek volna. T mellett egyszer csak kinyílt egy rejtekajtó az egyik plakát közepén, és egy újabb alak jelent meg rajta. Másmilyen, mint az előző, de nem kevésbé ijesztő.

• Na végre, itt vagy!

Mondta, és megragadta T-t. Behúzta az ajtón belülre, mielőtt T tiltakozni tudott volna, vagy akár csak egy röpke reakciót ki tudott volna nyögni. De T úgy érezte, hogy bár a tudata tiltakozik, mégsem tud ellenkezni. Odabenn díszes csapat fogadta, ledobálták a ruháit, megtisztították, öltönyt adtak rá, sminkelni kezdték, és lökdösték előrefelé egy sötét folyosón, ahol halk suttogások mondtak neki különböző értelmetlen dolgokat, de T mégis úgy érezte, ezek a suttogások mélyen az elméjébe ívódnak. Végigértek a folyosón, és egy függöny elé állították. Valami félelmetes készülődik most, érezte legbelül T. Nagy levegőket vett, mint amiket szüléskor szoktak a nők, hogy ne fájjon, és bár sosem szült, most mégis látatlanban szívesebben bevállalt volna száz szülést, mint a függöny túloldalát. Még elvégezték rajta az utolsó simításokat, elméje megkapta az utolsó instrukciókat, és egy kéz hirtelen meglökte, ezáltal átesett a függönyön.

            Egy nagy tribünre került, előtte az a tömeg, akiket az utcáról látott, legalábbis tippelt rá, hogy az lehet, mert még egy ekkora tömeg nem gyűlhetett össze így hirtelen. T látta a tömeget, ahogy ordítanak, de most sem hallotta őket. Egyetlen árva szót sem, pedig nagyon próbálta, de valami mégis meggátolta abban, hogy hallja őket. Mintha egy láthatatlan és extra hangszigetelő üveg lett volna közöttük. T beszélni kezdett, akaratán kívül jöttek belőle a szavak. Bár a szája mozgott, és nem azt mondta, amit akart, de a gondolatai szabadok voltak. Csodálkozott is, hogy hogyan mondhat ekkora marhaságokat, de mondta, és a tömeget továbbra sem hallotta.

Mondott például olyat hogy jólét van. Igyekezett megfejteni saját mondandóját, mégpedig úgy, hogy megpróbálta értelmezni a szót. A lét ugye egyszerű, mint létezés, életben levés, ilyesmi. A jó megint egyértelmű, jó az, ami kellemes, amire nincs panasz, amikor relatíve mindenki boldog. Csak azt nem értette, hogy igaz, a lét talán megvan, de hol van a jó? Mert ha magából indul ki, dolgozik napi tíz órákat, van egy 60 négyzetméteres lakása, egy régi Skodája, és már talán nem is emlékezik rá, mikor ment el utoljára nyaralni családostól. Mert a Balaton sem fér bele a keretbe. A gyerekek dolgoznak nyáron, így el tudnak menni, de ők még fiatalok. A feleségével is csak a házassági évfordulón járnak el moziba, színházba, vagy vacsorázni. De ott van az öreg Magdi néni, akinek, hozzátartozói nem lévén, a szomszédok visznek felváltva vacsorát a hónap végén, mert a rezsi, és a gyógyszerek után alig marad nyugdíja. Mondott olyat is, hogy véget ért a Kádár-rendszer. Ezt megint nem értette, mert úgy emlékezett, Kádár 1989 nyarán meghalt, azóta eltelt 15 és fél év, ennyi idő alatt már régen rá kellett volna jönni, hogy véget ért. Mondott aztán olyat is, hogy kommunikációs gügyögés, meg felelőtlen hatalmi harc. Ezt megint csak nem értette, hogyan szaladhatott ki a saját száján, mert tudott nagyon jól az útelágigagugáról, meg tudta, hogy az elmúlt 15 év a szardobálásról, és a következmények nélküli ígérgetési versenyről szólt, tehát ez megint nem nagy felfedezés. T nem bírta már tovább. Becsukta a szemét, hogy legalább ne lássa a tömeget maga előtt, majd mikor kinyitotta, már maga is a tömeg részévé vált, ott állt közöttük, és nézte saját magát, ahogy mind nagyobb marhaságokat mond. Nem bírta tovább. Szomorú arccal vált ki a tömegből, és elindult visszafelé a nem létező Oktogon irányába.

Visszaérkezve a körúthoz, szomorúan tapasztalta, hogy a helyzet változatlan. Egyedül a harminc év körüli, kopaszodó, szemüveges, bajszos emberke üldögélt az út melletti padkán, és nézte, ahogy T elsétál előtte.

• Még mindig nem? – kérdezte szomorúan, már egy cseppet sem rámenősen.

T megrázta a fejét. Gondolkodott. Két út kínálkozott most előtte. Visszasétál a Blahához, ahol ugyan szintén nincs senki, de legalább a Blaha megvan, és egy kicsit megint lehet majd villamos, még ha csak három megálló erejéig is. Vagy marad az Oktogon helyén, és vár, vagy pedig tovább megy egyenesen, az útjelző tábla szerint balra, a jobb oldali hazugságok felé.

Bár T nem akart arra menni, de ez most önbeteljesítő jóslatként hatott rá, mert a már ismert erő most tovább lökte, és elindult egyenesen. Már meg sem lepődött a plakátokon, csak ezúttal ellentétes érzelműek voltak, meg a távolban felbukkanó tömegen. Sőt, megállt, és várta, hogy kinyíljon az ajtó, megint behúzzák, öltöny, smink, sürgés-forgás, folyosó, függöny, és már ott is volt. Csak ezúttal nem egyedül, vele volt egy szőke nő, aki kérdezgette őt. Ez a nő nagyon Deltás volt. És most sem hallotta a tömeget, hanem mindenfelől mobiltelefon hangokat hallott. Olyat, mint amilyet a gyerekek mobilkészüléke szokott kiadni. Nem értett hozzá, ő már öreg volt ehhez, de a gyerekek mindig valami semesent vagy mit emlegettek. Interaktív politikai talkshow. T eddig úgy tudta, hogy van politika, meg van talkshow. Hogy van talkshow, meg van politika. Próbálta összerakni a politika szót más szavakkal is. Politikai kabaré – igen, az zajlik rendületlenül. Politikai mese – na, hát az is van, gondolta T, nekik mesélnek, de ebben a mesében sosem a jó a győztes, és nem nyeri el méltó büntetését a gonosz. És a szegény legkisebb fiúnak nem teremnek babérok. Biztos a vizeletvizsgálaton bukik el mindig a doppingteszt során. Gyanús is lenne, ha csak úgy kiütné a sárkányt. Politikai szappanopera – ez sem rossz ötlet, Jósé Parlamentáróval, meg Don Miniszteróval. Politikai kvízjáték – tippeld meg, mennyi az államadósság, és kifizetheted a különbözetet. T rájött, hogy nem is olyan rossz szó ez a politika. Annyira képlékeny, semmitmondó, és jelentéktelen, hogy bármely más szó mellett megállja a helyét. Aztán T megint beszélni kezdett, de most nagyon elcsodálkozott ezen, mert teljesen az ellenkezőjét mondta, mint odaát, ugyanarról a dologról, mégis ugyanakkora marhaság volt minden szava. Például beszélt 33-szori áremelkedésről, meg hogy egy csendes-nyugis kormányváltás kellene. Aztán T gondolkodott, hogy váltottunk már egy párszor kormányt, de valahogy mégsem volt különbség. Meg mondott olyat, hogy reális a teljes foglalkoztatottság. T nem volt okos ember, de a főnökének annak kellett lennie. És ő mondta mindig: „Látja T, ez a piacgazdaság! Ezt tanítják már az egyetemek első félévében közgazdaságból, hogy a piacgazdaság nélkülözhetetlen eleme az infláció, meg a munkanélküliség. Mert így lesz versenyhelyzet, tudja T?! Ha nem dolgozik rendesen, vagy magasabb bért reklamál, simán kirúghatom, mert meghatározatlan idejű a szerződése, és mert van tíz másik, aki boldogan beáll a maga helyére. Bizony-bizony, T, ezért olyan remek a piacgazdaság!” mondott olyat is, hogy mások szétszakítják az országot, de a fülében még visszacsengett a hazaárulózás. Aztán mondott olyat is, hogy a főváros az ország szíve, de ekkor meg az csengett a fülében, hogy a főváros elárulta a hazát. Aztán mondott még sok mindent, de közben hányingere lett az egésztől, és lecsukta megint a szemét. Visszasétált a nem létező Oktogonhoz, ahol megint a harminc év körüli, kopaszodó, szemüveges, bajszos emberkébe botlott, de mielőtt megszólalhatott volna, T ráförmedt:

• Nem!

Elfordult a Blaha irányába, és most nem volt kedve villamossá válni. Leszegett fejjel sétált, szótlanul előre, keresztül a Király utca elágazásán, a Wesselényi utca elágazásán, és visszaállt a Blahára a síneket bámulni.

            Nem tudta pontosan mennyi idő telt el így, de belső időérzéke szerint legalább fél óra, és fél óra alatt három villamos is elment előtte, sőt egy jó pár járókelő siettében szinte félrelökte az útból. De ő nem tágított, állt, és bámulta a síneket. Milyen jó lenne villamosnak lenni, gondolta T. Nem törődni semmivel, csak gurulni a síneken, berregni, megállni, elindulni, vinni az embereket. T végül felszállt egy villamosra, és elindult hazafelé. Az Oktogonnál lett ülőhelye is, és ment tovább, hazafelé Budára. Azon gondolkodott út közben, hogy végül is bárki értékelheti az országot, az ország helyzetét, ha van gusztusa hozzá. Meg ha nem röhögi el magát közben. Ez fontos, a nem röhögés! Meg ha vannak, akik végighallgatják, és szintén nem röhögnek. Ez is fontos! De egyet nem szabad feledni: az ország értékeli önmagát, és értékeli a vezetőit. Ez viszont elkerülhetetlen. Jó éjszakát!

2005-02-25