Elrohanunk egymás mellett…

Mint valami jól kitenyésztett birkanyáj lökdössük egymást neki az áram járta kerítésnek, abban reménykedve, hogy ha másokat megráz, minket már nem fog. Pedig igen.

Egyszerű hétköznap, reggel kilenc óra, metróaluljáró, Nagyvárad tér, Budapest. Egy harminc év körüli öltönyös üzletember rohan. Dühös, mert elromlott az autója, és metrózni, buszozni kényszerül. Siettében fellök egy nénit, nagyjából hetven éves. A kezéből a virágok szanaszét repülnek. A virágok, amit ezer helyen fájó derekával, és öregségétől remegő kezeivel szedett valahol, hogy itt eladja; negyven, ismétlem NEGYVEN forintért darabját. Már csak két méterre volt a megszokott helyétől és most a virágok szanaszét hevernek a földön, sár, cigi csikk, és ki tudja még milyen ezernyi mocsok közé beletaposva lassan. Észre sem veszik a virágokat. Az üzletember meg hátra sem nézve rohan tovább, dühösen mobiltelefonálva, hogy ő már mikor megmondta, hogy el kell adni. A nénike pedig magába roskadva zokog. Zokog, és szinte rálépnek rongyokba csavart lábára. Nem tud felállni, talán nem is akar már, és a virágaira sem mer ránézni. Mivel ő maga szedte őket, tudja, mennyit jelentenek, legalábbis munkában. Már a második turnus ember tapos rajtuk, de még mindig senki, senki nem veszi észre, nem akarja észrevenni…

Ez nem az én világom… az én világom halott. De szerencsére erre mindig gyorsan ráébredek, így a remény sugara csupán halovány, hogy talán ma reggel egy más világra ébredtem… mert az én világomban nincs fél méterre a kukától szemét. Mert az én világomban, a buszmegállóban esőben a tizennégy éves bagószagú suhancok nem lökik félre a munkában vagy a korban megfáradt embereket, hogy ők üljenek le elsőnek. Mert az én világomban tíz emberből nyolc nem távozik kézmosás nélkül a nyilvános vécéből. Mert az én világomban ha egy idegen elesik az utcán, akkor nem sétálnak el mellette fakó és érdektelen arccal, hogy majd valaki más úgyis… Mert az én világomban… az én világomban… az én világom halott.

Becsukom a szemem, és álmodok. Azt álmodom, hogy valaki odalép a nénihez, felsegíti, és végignézve a virágokon a kezébe nyom egy ötszázast. Ahelyett, hogy venne belőle mondjuk két szelet pizzát, aminek a felét eldobná a következő saroknál, mert már úgyis hideg, és nem is szereti a szélét. De álmodok, és nem merem kinyitni a szemem… nem merem…