T egy újabb unalmas hétfő este elé nézett. Felesége az édesanyjánál, vidéken, a fia valahol a haverokkal. A lánya, pedig még a korházban, ahol ápolónőként gyakorlaton dolgozik. A tévében is talán csak Győzike kutyája szarik a kövezetre hatalmas nézettség mellett. Így hát jobb híján T elővette régi számológépet, amit még a fia használt az érettségire, és az apósa vörösbora meg pár szelet pirítós mellett nagy számolásba kezdett. Pont abban a korban volt, negyvennégy évesen, amikor elgondolkodik az ember eddigi életén, hogy mit lehetett volna másként, mit hagyott ki, mi hogyan lehetett volna jobb. Persze ez már csak értelmetlen utólagos okoskodás, mert negyvennégy évesen nemhogy változtatni nem tud, de néha még a korral haladni is nehéz. A számológép is tucatnyi funkciós, de ő a négy alapműveleten, meg talán a gyökvonáson kívül semmi mást nem ismer rajta. Bezzeg a fia! Ő keni-vágja az egészet! A múltkor például hosszú percekig kereste a kikapcsoló gombot, mire a fia megszánta, és elárulta, hogy pár perc, és magától kikapcsol.

Szóval T ott járt, hogy mi lenne, ha most lenne pályakezdő fiatal. Most kezdené az életet. Az egyszerűség kedvéért azt tételezte fel, hogy ugyanott, abban a gyárban dolgozna, mint most, és ott is dolgozna egész élete végéig. Ami persze ma már ritka, még az öt év folyamatos egy helyen dolgozás is, mert mindig van a tarsolyban egy leépítés, de az egyszerűség kedvéért, gondolta T, tegyük fel. Keresne, mondjuk bruttó százhúsz ezret, és kézhez kapna kilencven ezret. Ami megint csak egy magas fizetésnek számít, bár heti hat nap, tíz órában (persze papíron csak ötször nyolc óra) nem is annyira sok. A lánya közel sem kap ennyit a korházban, pedig az megy ritkaságszámba, ha nem tizenkét órázik, és ha van néha szabadnapja. Zsarolják az elhivatottság szent eszményével. De legalább nincs ideje elkölteni a keresetéből megmaradó kevés pénzt! Megvan a jó oldala is a sok munkának, konstatálta T már számtalanszor. Nem kell például konditerembe járnia, mert erősödik a cipeléstől, meg a gépek kezelésétől. Na meg nyáron, amikor kint vannak, a szolárium is megspórolható, mert lebarnul egyébként is rendesen. Szóval csupa előny!

Tehát, számolta T, ez azt jelenti, hogy havi harmincezer forintot jövedelemadóban, meg egyéb járulékokban lead az állam felé. Az APEH nagy pech. Szóval havi harminc, az évente háromszázhatvan ezer. T szerette az egyszerűséget, meg nem is pénzügyi szakember ő, ezért egyszerűen, évi egyenlő inflációval számolva évente kétezer forinttal emelte meg ezt a havi harmincat, vagyis egy év múlva havi harminckettő, két év múlva havi harmincnégy, és így tovább. Ez évente a második évben háromszáznyolcvannégy ezer, két év múlva négyszáznyolc ezer, és így tovább.

Megint az egyszerűség kedvéért harmincnyolc év munkaviszonnyal számolt T, így a harmincnyolcadik év végén, a nyugdíjba menetele előtt egyszáznégy ezer forint adót, plusz járulékokat fizetne számításai alapján, havonta. Egy évben tehát egymillió kettőszáznegyvennyolc ezer forintot. T ettől megijedt. Kortyolt is egyet a vörösborból gyorsan, és harapott egyet a pirítósból, mielőtt neki mert volna állni a kijött számok összeadásának. Finom volt a bor, apósának jellegzetes ízű bora volt, a fia mindig kólával itta, de ő nem merte volna azt a gyalázatot elkövetni, hogy bármivel is piszkítsa a bort. Szoktak is ezen veszekedni a fiával. Mondja mindig neki, hogy szentségtörés, mire a fia, hogy ugyan már, fater, nem haladsz a korral, nem tudod, mi a jó. Aztán általában ennyiben marad a dolog.

Összeadta a részösszegeket, és a végeredmény a végére harmincmillió ötszázötvenkét ezer forint befizetett pénz volt. T elszörnyedt, és bár mindig pirosodni szokott a vörösbortól, most mégis falfehérré vált. Még szerencse, hogy a lánya hazaért a munkából, és ez visszarántotta egy pillanatra a révületből.

• Szia apa! – köszönt neki a lánya, miközben letette a szatyrokat a cipős szekrényre.
• Szerbusz kicsim! – válaszolt T. – Jó napod volt ma?
• Fogjuk rá. Ma nem volt annyi baleset, viszonylag nyugis nap volt, csak a bent lévőkkel kellett foglalkozni.
• Jó is az, kell néha egy-két lazább nap is.
• Már amennyire laza… képzeld, volt ma egy néni, aki egyébként is egyfolytában beszél, valamikor nyelvtantanár volt, nyelvtankönyveket is írt. Szóval neki műtötték ma a kezét, és valamiért hatástalan volt rá az altató, nem tudták altatni, csak érzéstelenítették. Végigdumálta az egész műtétet, olyan aranyos volt!

Mosolyogva mesélt a lánya, és T is mosolygott. Mindig örül, ha mosolyogni lát bárkit a családból, de most az is az eszébe jutott, amikor kicsi volt a lánya. Neki is be nem állt a szája. Előbb tudott beszélni, minthogy szobatiszta lett volna, és pelenkázás közben mindig beszélgettek. Ezt sosem fogja T elfelejteni. T előremeredt újra a papírjára, amin számolt. Közben a lánya kiment a konyhába.

• Hoztam banánt a Tescoból, egyetek belőle!
• Köszönöm, édesem, de én most nem kérek belőle, majd talán holnap munkába viszek el egyet.

T lánya bekapcsolta a rádiót. Épp egy nagyon régi szám ment, a Házibuli zenéje, erre még a feleségével táncolt nagyon régen. Szeretett táncolni a feleségével, mert engedte magát irányítani tánc közben, ahogy kell. A sógornője már nem olyan, szinte kezelhetetlen tánc közben, és nem is ismeri még a legalapvetőbb lépéseket sem. Aztán a szám után bemondták a híreket. „Kulcsár Attila házi őrizete hamarosan véget ér. Az ex-bróker fogda helyett luxuslakásában várja az ellene indított ügy kimenetelét, ami eddig harmincmillió forintba került az adófizetőknek.” T a papírját nézte, és érezte, hogy ha lehet, még jobban, mint az előbb, újra elsápad. Harmincmillió ötszázötvenkét ezer forintot fizetne be egész élete alatt az államnak. Kulcsár őrizete harmincmillió. Vagyis ő, mint becsületes dolgozó munkás, gondolta végig T, egész életében azért gürizne, hogy ez a szarházi bróker, aki milliárdokat sikkasztott el másoktól, fogda helyett luxuskörülmények között várja a végkimenetelt. T rosszul lett. És idegességében, rosszullétében minden bizonnyal élete legprimitívebb mondatát fogalmazta meg, mintegy üzenetként az ezt lehetővé tevők felé: basszátok meg a jó kurva anyátok! Jó éjszakát!

2005-03-25