1: Retúrjeggyel a pokolban

Félhomály volt a szobában, mindössze egy halványan világító kislámpa töltötte be fényével a helységet. Bágyadtan pislogott, mintha megijedt volna attól, hogy ő egyedül hivatott megtörni a félelmetes sötétséget. Pedig ügyesen csinálta, aprócska termete ellenére éket ütött a sötétbe. Hiába tátogtak rá fenyegetően a hamuszínű falak. Az asztalon egy doboz Andaxin hevert, két egész levél. „Ha az orvos másképpen nem rendeli, felnőtteknek… naponta 2-4-szer 1 tabletta”: Azon töprengtem, hogy ha szépen egymás után beveszem a tablettákat, akkor biztos, hogy örökre elalszom. De eszembe jutott egy történet, egy férfiről, aki leugrott az Empire State Building tetejéről, ám az erős szél befújta egy ablakon, így megúszta a dolgot, és utóbb azt vallotta, hogy útközben többször is meggondolta magát. Gondolom a végén boldog volt, hogy így alakult. Namármost, mi van, ha én is meggondolom a dolgot úgy az ötödik-hatodik tabletta után? Vagy egész egyszerűen nem bírok már bevenni többet? A legjobb esetben is egy cuki gyomormosás lenne az eredménye. Ez így nem jó, fel kellene oldani valami folyadékban, és azt gyorsan lehajtani. Egyszer játékból (én vesztettem és ez volt a büntetés) megittam Whiskyt és pezsgőt keverve; ha azt meg bírtam inni, akkor ez az Andaxinos koktél sem jelenthet problémát. Szétnéztem a szobában: a bejárati ajtó csukva volt, tőle rögtön jobbra szekrények sorakoztak, balra pedig az ágy feküdt, amin ültem. Előttem asztal, tőlem balra és az asztal túloldalán egy-egy fotel. Ezzel tulajdonképpen ki is merült a szoba berendezéseinek halmaza. Most vettem csak észre, hogy az ágy felett a falon festmény díszeleg, Szűz Máriát ábrázolja a kis Jézussal; furcsa, hogy ezekről a képekről rendszerint lemarad József. Vajon miért? A szekrény polcain könyvek sorakoztak: Háború és béke, Öreg halász és a tenger, A vadkacsa, Petőfi összes, és egyéb szépirodalmi művek. Nem tudom, miért, de Ady Endre egyik verse jutott eszembe:

„… Ha úgy érzem, hogy most szeretlek,

Haljak meg most, ez üdv alatt,-

Többet ér egy hosszú életnél

Egy álmot nyújtó pillanat! …”

Talán ezért hever ott az asztalon az a két levél Andaxin. Bár nem tudom még pontosan, hogy miért, és mi a szándékom vele, de az már biztos, hogy én tettem oda. Legalábbis tuti, hogy nem ott termett, és nem is az UFO-k rakták oda. Furcsa dolgok ezek. Felálltam az ágyról, és felkapcsoltam a nagylámpát. Szegény pici lámpa, amely eddig világított, mintha most megkönnyebbült volna, felváltotta őt a nagytestvér, ő beteljesítette küldetését. Körbenéztem még egyszer, és megbizonyosodtam róla, hogy nincs itt senki más rajtam kívül, vagyis tényleg én tettem oda a nyugtatót, és feltehetőleg bizonyos szándékaim is voltak vele. Ez egy picit elkedvetlenített, bár tisztában voltam a tényekkel, de mégis abban reménykedtem, hogy hátha hálótársam akadt, akinek hajnali fél négykor Andaxinra van szüksége, mert nem tud aludni. Kinyitottam az ajtót, és kiléptem a folyosóra; valaki azt üvöltözte odakint, szőnyeggel a hátán, lábossal a fején és fakanállal a kezében, hogy „Én vagyok Maximus, a gladiátor!”. Na ja, hiszen tegnap moziban voltunk, és a Gladiátort néztük meg. A fürdőszoba felé vettem az irányt, felkapcsoltam ott is a villanyt, majd lemostam az arcom, és a tükörbe néztem. Kopaszodtam, ősz volt a hajam, és ráncos az arcom. Elkaptam a tekintetem: ez nem is az én tükörképem, hiszen én még fiatal vagyok. Visszanéztem a tükörbe, de ugyanaz az öreg arc nézett vissza rám. Ez nem lehet, gondoltam, én voltam a tükörben, de mégsem én. Mi a fene ez? Talán ennyire részeg vagyok? Újra lemostam az arcom, de az öreg arc csak nem akart eltűnni. Tettem egy próbát: felemeltem a jobb kezem a fülem mellé; sejtelmem beigazolódott, a tükörben nem történt semmi, csak bámult engem az, aki ott volt. Vagyis én bámultam magam. Vagy mégsem én? De ami biztos, a tükörkép csak nem akart megmozdulni. Jobb híján leültem a kád szélére, hisz onnan is láttam a tükröt, és a zsebemben cigaretta után kutattam. Találtam is egy pár szálat a dobozban, amit még az este vettem. Fogaimmal kihúztam a dobozból, és rágyújtottam; a füstöt egyenesen a tükörbe fújva.

-        Mit csinálsz? – kérdezte a tükörkép. Megijedtem egy pillanatra, de kikerekedett szemekkel válaszoltam:

-        Hát… semmit. Rágyújtottam.

-        Nem arra gondoltam, te marha. Arra, amit a szobában készültél megtenni. Ne legyél már ennyire hülye!

-        Miért szól bele? És egyátalán ki maga, és mit csinál ott a tükörben?

-        Okos fiú vagy te, rá fogsz jönni.

-        Ne mondja ezt! Utálom, ő is mindig ezt mondta. Kérem, mondja meg, hogy ki maga. – Rühellem a találós kérdéseket, és ha az ember érzelmeivel játszanak. A legszemetebb dolog a világon.

-        Imádtam ezt, imádtam ezeket az érzelmeket, amikor az ember szíve irányít. Irigyellek téged, bárcsak egyszer visszakaphatnám. Csodálatos volt fiatalnak lenni, szószerint olyannak lenni, mint te. Tehát ki vagyok én… vagy inkább ki vagy te? Vagy ki vagyunk mi? Érdekes kérdések. És ha mi egy és ugyanaz vagyunk, csak két különböző kiadásban? Két különböző évjáratból…

Ezt egyszerűen képtelen voltam elhinni. Az az öreg én lennék? Én vagyok ott a tükörben remegő kézzel, ráncosan és ősz hajjal; biztos már a farkam sem áll fel…

-        Maga én vagyok? – kérdeztem bátortalanul.

-        Talált. Én vagyok te és te vagy én.

-        Hány éves…

-        … évesek vagyunk, amikor így nézünk ki, mint ez a tükörkép? Hatvanhárom.

-        De ha maga, vagyis mi megértük a hatvanhárom éves kort, akkor én most nem tettem semmit azzal az Andaxinnal. Nem igaz? És az, hogy maga itt van, bizonyíték arra is, hogy nem tettem volna meg akkor sem, ha maga nem jön most.

-        Mondtam, hogy okos fiú vagy. Nagyon is. Nem is azért jöttem, hogy megmentsem magunk, hiszen tudtam jól, hogy nem történik semmi azzal a gyógyszerrel; én is ott ültem az ágy szélén annakidején, mint te, és nem vettem be egyet sem.  Azért jöttem, hogy pár dolgot másképp rendezzek el.

-        Éspedig?

-        Nem mondok semmi konkrétat, mert azzal bekevernék mindent. Csak annyit mondok, hogy hagyd a fenébe azt az Ady idézetet, amin a szobában rágtad magad. Emlékezz inkább a Jazz+Az egyik számára: „Ha sehogy nem megy jól, ha sehogy nem tudod jól, hát csináld rosszul, és csak élvezd.”

-        Ennyi? Ezért jött… izé jöttem ide, és rémítettem halálra saját magam? Tudtam, hogy az ember öregkorára meghülyül, de hogy ennyire… És hogy én is…

-        Gondold át mélyen ezt az idézetet! Ha betartod, hidd el, minden jobb lesz.

-        Mi lesz jobb? Mégis mi lehet jobb? – kérdeztem már szinte ordibálva. Nem bírtam az idegeimmel, kikészültem teljesen.

-        Most dühös vagy, és kiábrándult, mert elvesztettél valakit, akit szerettél. De ne törődj vele. Élj! Nagyon sok lánynál lehetne esélyed, csak ne várd azt az átkozott sült galambot, hanem tegyél érte valamit. Sebeket nyalogatva nem jutsz előre!

-        Miről beszél? Inkább mondana valami konkrét dolgot! Mi lesz velem? Hol fogok dolgozni? Gazdag leszek? Megházasodom? Ki lesz a feleségem? Lesznek gyermekeim? Vagy esetleg a jövő heti lottószámokat nem tudja véletlenül?

-        Úristen, már megint bakot lőttem, de még mekkorát. Nem értettél meg az egészből semmit.

Röhögtem, mint valami idegbeteg, az arc a tükörben közben lassan elhalványult, és visszakaptam az eredeti arcképemet. Ültem a kád szélén, mint egy idióta, és azon járt az eszem, hogy pisáljak-e vagy sem. Végül úgy döntöttem, hogy elvégzem a kisdolgomat, és amikor végeztem, a kézmosás után újra a tükör elé álltam, és mélyen belebámultam. Most már én voltam ott, tagadhatatlanul; csak ekkor vettem észre, hogy bőgtem, hiszen a szemeim tűzpirosak voltak, és lüktettek, mint valami darázsfészek. Újra rágyújtottam, miközben végig magamat bámultam: hogy lehetek ekkora barom? Miért csinálom ezt az egészet? Meg kellene nyugodnom végre. Miért nem birok elszakadni a múlttól, és kezdeni az egészet elölről? Csak egy kicsit… Miért?

-        Rendben van, öreg. Legyen, ahogy akarod. Csak aztán meg ne bánd az egészet, mert innen már nincs visszaút.

Felszálltam a buszra, ablak melletti helyet kaptam, és ennek köszönhetően azzal múlattam az időt, hogy a tájat bámultam. Nemsokára a városba értünk, így ez nem volt éppen izgalmas vagy szemetgyönyörködtető foglalatosság, de hát nem volt jobb. Illetve néha-néha belehallgattam az előttem ülők beszélgetésébe; egy húsz év körüli lány, és egy huszonöt év körüli fiú beszélgetett az élet dolgairól. Mindketten átlagos testalkatúak voltak, főiskolások, vagy egyetemisták-gondoltam én. Egyszer csak a lány közelebb hajolt a fiúhoz, mintha valami nagyon fontos dolgot akarna mondani, és ekkor még jobban hallottam őket, mert így a lány arca pont a két ülés közötti részben tűnt fel. A fontos információ az volt, hogy valahol olvasta: a férfiak többször szeretkeznek, mint a nők. A srác bólogatott, hogy ezt már ő is olvasta valahol. Ezen én is elgondolkodtam egy pillanatra: elvégre a férfiak mindig csak arra hajtanak… De várjunk csak! Elég ügyesek lehetünk mi, férfiak, hiszen ha emlékeim nem csalnak (félretéve a homoszexuálisokat), amikor egy férfi szeretkezik, akkor értelemszerűen szeretkezik egy nő is, vagy nem? Akkor viszont nem értem. Akkor hogy szeretkezhetnek többet a férfiak, mint a nők? Alig bírtam visszatartani a nevetésem, amit, érthető módon elég furcsán fogadott a mellettem ülő lány. Közelebb hajolva hozzá, hogy az előttünk ülő pár ne hallja, röviden vázoltam neki a helyzetet, és az én magasröptű eszmefuttatásomat a dolog lehetetlenségéről. Ő is jót kuncogott ezen, de hosszasabban nem foglalkozott vele.

Nekem viszont óhatatlanul is az jutott eszembe, amikor az egyik nyaralásunk alkalmával a diszkóból hazafelé három lány sétált előttem, és épp a férfiakat ócsárolták. Nem mondom, van éppen miért, de csak módjával. Ahogy annakidején Ovidius mondta: „Militae species amor est”, vagyis a szerelem egyfajta hadviselés. Nos, az egyik hadviselő fél, kérem szépen, ne szidja a másikat! Van egy hely, egy csatatér, ahol szembe lehet kerülni egymással, és itt lehet kellemes és kellemetlen, édes és fájó élményeket szerezni; függ attól, hogy ki hogyan „háborúzik”. De visszatérve, a három hölgy (na ebből most majdnem háremhölgy lett… erről jut eszembe, az egyik haverom annakidején azt mondta, hogy szívesen elmenne háremőrnek, merthogy ott van ugyebár a rengeteg gyönyörű nő, rengeteg a szabadidejük, és biztos ki vannak éhezve. Don Juan is valahogy így kezdte. De amikor utána nézett, hogy a háremőröket kiherélik, egyből megváltozott a véleménye „na nem, ne, köszönöm szépen”. Nem olyan buta azért az a szultán sem…). Szóval a három hölgy egy díszpéldányt vett górcső alá: minden hétvégén más nőt visz haza, és minden bizonnyal meg is keféli őket. (mi van, lányok, irigykedtek?) Kitárgyalták tetőtől talpig, de leginkább a középtájon elhelyezkedő részek kerültek kivetítésre. Kit hogyan szedett fel, meddig volt vele, mit csináltak, hogyan hagyta ott, meddig sírt az illető lány, stb. (majdnem adtam nekik egy-két tippet, hogy hogyan lehetne ezeket a „baleseteket” elkerülni). Aztán a végén az egyik lány megjegyezte, hogy ha ő fiú lenne, ő is ezt tenné. Mindig más nőt vinne el, és megdugná mindet. Na, itt kapcsolódtam be a beszélgetésükbe. Elsétálva mellettük, félig visszafordultam, és feldobtam a labdát:

-        Na, látod, és még ti szidtok minket, férfiakat.

Majd sétáltam volna tovább, épp azon gondolkodtam, hogy minek is szóltam közbe, de az egyikük utánam szólt. Konkrétan az, aki az előbb ecsetelte, hogy mit tenne férfiként.

-        Várj egy picit, beszéljük ezt meg!

Megbeszéltük. Megtudtam, hogy Gyöngyösiek, (a sors furcsa fintora újfent: belebotlom három lányba, akik pont abba a városba valósiak, amihez nekem nagyon kellemes, de egyúttal fájó emlékeim fűződnek) és hogy ők is itt nyaralnak. Rövid beszélgetés után megjegyeztem nekik:

-        Nos, amíg minden hétvégén akad olyan lány, aki elmegy vele, addig nem szólhattok semmit a férfiakról. – leesett valami. Eddig nem is gondoltam rá, de hirtelen, mint valami isteni szikra, belémnyilalt, és a szószólójukhoz fordultam: – Te véletlenül nem mentél el vele egy éjszaka?

-        De… – vallotta be rövid gondolkodás után.

-        Na, látod! Itt van a kutya elásva. – erre már nem tudtak mit mondani. Meg voltak fogva. Nyaralójukhoz érve elváltunk.

Visszatérve a buszhoz: az utazás hátralévő része eseménytelen volt, csak egy dolog hívta fel magára a figyelmemet: nevezetesen egy reklám. Plakátján egy gyönyörű szupermodell hirdette, hogy ő „megérdemli” az adott terméket. Már a tévében is a hányinger kerülgetett a reklám láttán. Mert vegyünk például egy anyukát, aki tízórázik a munkahelyén, esetleg utána még egyéb munkákat vállal (takarítás, varrás, stb.), hogy eltartsa a gyermekét/gyermekeit. Semmi extra, csak étel, ruha, meleg lakás, iskola. Este, miután a háztartásbeli feladatokat is elvégezte, holtfáradtan zuhan férjével együtt az ágyba, hogy holnap elölről kezdje az egészet. Nos, ő nem érdemelné meg? Erre biztos a torkomnak ugranának, hogy: „De, de! Hogyne érdemelné meg, sőt…”. Mégsincs rá pénze! Arra sincs se pénze, se ideje, hogy a kicsinyét moziba, állatkertbe, Múzeumba vigye, vagy a férjével színházba, esetleg vacsorázni menjen. Érdekes módon nemrégiben megváltozott a reklám szövege, és egyes szám harmadik személyűvé vált, de a háttér nem változott.

Leszálltam a buszról. Már sötét volt, és az égen ragyogtak a csillagok. Gyűlölöm a csillagokat. Gyűlölöm őket, mert sokan vannak, és fényesek; ha kevesen lennének, és nem lennének olyan fényesek, akkor nem gyűlölném őket. Ismertem egy srácot, aki úgy jellemezte magát, hogy: „Én az a fajta ember vagyok, aki még felfingik a buszra, mielőtt leszállna.” Nos, ez a srác mondta nekem, és igaza is volt, hogy az ember élete során mindössze egyszer lehet igazán boldog, utána már csak megpróbálja utánozni azt. Kérdés, hogy mikor jön el az az első igazi boldogság, és kivel. Minél később, annál jobb. Egyébként a boldogság csak egy fogalom, igazából olyan, mint a levegő: csak a hiánya tűnik fel.

Pisilnem kellett, de a WC már zárva volt, és a lakás pedig messze. A buszpályaudvar mögött volt egy sötét sikátor, hát azt vettem célba. Fenyőfák határoltak egy kis tisztást, ahol az ember nyugodtan elvégezheti a dolgát. Így tettem én is, nem zavart senki a művelet közben. Némán gomboltam be a sliccemet, és fordultam meg, hogy kilépjek a fenyőfák gyűrűjéből, de egyből vissza is hőköltem. Egy nagy alak állta el az utamat, feketébb volt, mint maga az éjszaka. Hallottam megszűnni szívem dobogását. Az alak előttem maga az öreg kaszás volt. Ott csücsültem a fenyőfa ágai között, mint valami karosszékben, és bámultam őt.

-        Eljött az időm? – nyögtem neki halkan, alig bírtam kipréselni a szavakat a torkomon.

-        Ki tudja… – suttogta földöntúli hangján. Nem láttam az arcát, de nem éreztem a gonoszságot sem rajta. Nem mozdult egy tapodtat sem, csak én remegtem és velem együtt a tűlevelek.

-        Hát akkor?

-        El fog jönni az időd, de odafent úgy döntöttek, van még egy-két dolog, amit látnod kell. Én már elvittelek volna, de közbeléptek. Azt mondták, várjunk még.

-        De miért? Kinek ártottam, amiért ilyen fiatal halált érdemlek?

-        Azok a kisbabák, akik születésük után néhány nappal meghalnak, azok kinek ártottak? Még esélyt sem kaptak arra, hogy eldöntsék, jók vagy rosszak lesznek. Vagy azok, akik halálos betegséggel tengetik napjaikat, esetleg ártatlanul meghalnak egy balesetben, pedig nem bántottak senkit?

-        Ezt miért tőlem kérdezed? Neked kéne tudnod…

-        Épp elég bűn az, hogy meg akartál halni! Van, aki még az életet sem kaphatja meg, te pedig el akarod dobni. Légy méltó rá, hogy élhetsz. Ne keresd az életben soha az igazságot, mert az csak egy szürrealista álom, amit az emberek azért találtak ki, mert nélküle nem menne az életük. Mint ahogy az isten is, akihez nap, mint nap imádkoztok. Azért van, mert nem bírtok a magatok lábán élni, kell valami, amibe kapaszkodhattok, amiben hihettek. Egy eszménykép, semmi több.

Hallgatott, és én is hallgattam. Mit is mondhattam volna, most tudtam meg, hogy ha már láttam azt, ami nekem lett rendelve, akkor meghalok. Csak nem tudom, hogy mi az, így azt sem fogom megtudni, hogy mikor kell leadnom az életet. Ha legalább azt tudnám, hogy például egy sárga fogkefét kell látnom… és utána befejeztem itt mindent. De semmi. Csak a szavai visszhangoztak a fejemben, miközben ő maga már eltűnt. Rossz volt, hogy elmegy, de nem tudtam utána menni. Csak percekkel később éreztem, hogy a szívverésemmel együtt az erő is visszatér a testembe. Pedig lett volna néhány kérdésem hozzá. Például, hogy mi az, amit látnom kell; vagy miért jött ide, és mondta el ezt nekem; és kik vannak „odafent”, akik eldöntik, hogy ki megy, és ki marad, ha nem isten. Már nem azért, de lett volna néhány keresetlen szavam hozzájuk. De most csak arra tudtam gondolni, vajon Yossarian túlélte-e a háborút, vagy sikerült őt valakinek megölni. Szerintem túlélte.