4: Bacardi Breezer, villanyoszlopok, tragédia

Kinéztem a szobám ablakán. Ködös, párás idő volt odakint, a hátsó udvarra nézett az ablak, így embereket nemigen láttam. Bent három ágy, melyekből egyetlenegy volt használva. Amit én használtam. Ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy teljesen egyedül voltam a szobában. A falak valaha fehérek voltak, mára már kosz, piszok, por és egyéb oda nem illő anyagok keveréke lepte be. A falakon néhány nevetséges festmény, valami olyasmi, amit még gyermekkorában festhetett egy olyan festő, akit felnőtt korában is harmadik-negyedik osztályú festőnek tartanak. Gyenge, mint Van Damme színészi tehetsége. Éreztem, hogy a mocskos falak közelítenek, és ha nem vigyázok, ha nem menekülök el, hamarosan egész egyszerűen összepréselnek. Emberi kiskocka lesz belőlem, konzervdobozva zárva. Vagy ha nem konzervdobozban, akkor bevonnak valamilyen műanyag bevonattal, és egy általános iskolai tanár néni majd rajtam mutatja a nebulóinak a kocka tulajdonságait. De még mielőtt matematikaórai szemléltető eszköz lett volna belőlem, kipördültem az ajtón, és kulcsra zártam magam mögött. Elindultam az éjszakába, gondoltam, belevetem magam a városi élet sűrűjébe. Hova is menjek? Főiskolás buli – hirdeti az egyik plakát… ott a helyem. Későre járt már, bolt nemigen volt nyitva, ezért bementem a közeli benzinkútra, és a hűtőből kivettem két üveg Bacardi Breezert. Egy narancsosat, és egy ananászosat. A pulthoz érve a pénztáros lány a pult előtt álló barátnőjéhez fordult.

-         A Bacardiról jut eszembe, még vár minket egy üveg a hűtőben. Mikor isszuk meg?

-         Hát, én már épp indulok haza, anyuéknak házassági évfordulójuk van, ott van jelenésem. Nem sok kedven van hozzá, egy csomó rokon, akik a képedet rángatják, hogy de megnőttél, mikor mégy már férjhez, stb.… de muszáj.

-         Szörnyű… – tettem hozzá, miközben a pénztárcám kerestem.

-         Ezt egy férfi nem értheti… ha te harminc évesen még egyedülálló vagy, nem fog senki sajnálni. Sőt, a húsz évesek szemében példakép leszel.

-         De ha egy nő harminc évesen még szingli, – vette át a szót pultoska: így neveztem el – akkor azt mondják, hogy vagy egy karrierista szörnyella, vagy annyira elviselhetetlen, hogy nem kell senkinek.

-         Miért nem isszátok meg munkaidő alatt a Bacardit? – próbáltam elterelni a szót, még mielőtt elburjánzik ez az utófeminista kis eszmecsere, és kiderül, hogy mennyivel jobb is nekünk, férfiaknak. – Ilyenkor úgysincs sok vendég, nem…

-         Á, még a végén elaludnék tőle…

Kifizettem a Bacardit, és távoztam. Hagytam őket tovább cseverészni a női dolgokról. Szegények… nem mintha engem nem akarna az összes rokon már tizenhét éves korom óta mindenáron házasságba kergetni. Pedig akárhogy is számolom, annak már idestova öt éve legalább. Azért csak hajrá, próbálkozzanak. Irány a parti! Elindultam gyalog, azt mondták, a pályaudvar mellett elmegyek, és egyenesen gyalogolva kb. egy kilométer. Simán jó. Addig megiszom a piát. Igen ám, csak ezzel volt egy picike kis gond, mégpedig, hogy a hűtőből vettem ki, és a kinti hőmérséklet is meglehetősen hideg volt, ezért nehezen tudtam magam rávenni, hogy igyak belőle. Be pedig nem vihetem. Francba. Kötöttem egy alkut magammal: minden villanyoszlopnál megállok, és iszok belőle egy kicsit. Ez működött is, csak egy idő után valami furcsa oknál fogva megszaporodtak a villanyoszlopok, és így elég gyorsan ittam. Még rágyújtani sem volt időm az egyezség teljesítése közben. Vajon amikor elhelyezték itt a villanyoszlopokat, tudták, hogy jönni fog egy marha, aki a villanyoszlopok segítségével akarja majd leinni magát? És direkt kiszúrásból tettek ide ötméterenként villanyoszlopokat? Vagy valami állat jár itt előttem, és pakolja lefelé a villanyoszlopokat becsületesen. De mivel nem láttam sem munkagépet, sem pedig egy árva munkást, ezért ezt az utolsó alternatívát kilőttem a lehetséges magyarázatok halmaza közül. Tehát végül is, úgy ötszáz méter után a villanyoszlopok magas jelenléte miatt a két üveg el is fogyott. Pedig még csak most jártam a vasútállomásnál. Gondoltam belépek az ittasellátóba… illetve elnézést, az utasellátóba, egy kis szívmelengetőért, de az ajtóban megtorpantam. Olyan mértékben késdobálónak nézett ki, hogy még hiányzott nekem a kellő bátorságfaktor ahhoz, hogy belépjek oda. Pedig eljátszottam a gondolattal: belépek, és irány a bárpult. A zene elhallgat, a tekintetek rám szegeződnek, és a csendben halkan, de hallhatóan visszhangoznak a lépteim. Bal kezem az övemen, jobbom a fegyverem markolatán. Számolok: egy a zongorista, kettő a bejárat mellett álló vágott képű, három a bárpult sarkán ülő bajuszos rosszarcú, plusz hárman kártyáznak egy asztal mellett. Póker. Ez pont hat… Coltomban is hat töltény… A bárpulthoz sétálok, és dupla whiskyt rendelek. Na, itt bukna meg a vadnyugati történet, mert én nem iszom whiskyt. Megfájdul tőle a fejem. De a vadnyugaton ez biztos nem lenne kifogás.

Beléptem. A nevem Bond. James Bond. A pulthoz sétáltam, fürkésző szemek kíséretében. A legkeményebb pia, amit ismerek, és még meg birok inni, a Portoricoi rum, hát abból kértem egy felest, kétdeci őszilével karöltve. Erre elhallgatott mindenki, aki ötméteres körzeten belül tartózkodott. Nagy isten lettem itt ezzel, az szentigaz. A pultos rám nézett, majd a mögötte lévő piaarzenálra, de akármennyire figyelt, nem látta, amit keresett. Hátrasétált a raktárba, és egy régi, háromnegyedéig lévő portoricois üveget kísért elő. Már a por lepte az üveget. Rám nézett ismét, és mutatta nekem az üveget, a féltve őrzött kincset. Vagy inkább azt a piát, amit kétévente egyszer kér valaki, aki vagy matt alkesz, vagy elege van már az egész világból. És most méreget engem, vajon melyik vagyok. Igen, az lesz az! Letörölte róla a port, és becsületesen kitöltötte a felest. Legurítottam, majd rá az őszilé felét, és kínomban odavetettem: még egyet, legyen szíves! Újratöltött, mint Clint Eastwood a Még pár dollárral több-ben, és szeméből azt olvastam ki: rendben öcsi, de csak a saját felelősségedre. Le vele, majd utána a maradék őszilét. Fizettem, és indultam kifelé a helyről, ahol az emberek egyből a szívükbe zártak, mi több, nemzeti hős lettem, és valószínűleg még hosszú percekig bámulják majd az ajtón beszűrődő sötétséget, és a pultos szépen visszateszi majd az üveget újabb kétéves sötét magányra ítélve.

A második feles után egyre okosabbnak kezdtem magam érezni. Sikerült megfejtenem a női élet értelmét. Nem volt nehéz feladat, miután hősként távoztam a krimóból.

Tétel: a nők azért vannak a földön, hogy megakadályozzanak, meggátoljanak, vagy ha ez nem sikerült, akkor leromboljanak minden jót, amit a férfiak létrehoztak. És mindezt tudat alatt.

Bizonyítás: a nappalt mi teszi ki egésszé? Az éjszaka! A jót mi teszi ki egésszé? A rossz! Jing és Jang óta tudjuk, hogy minden az ellentettjével együtt alkot egészet. Namármost: isten megteremti a férfit a saját példaképére, ergo tökéletesre. Aztán megteremti a nőt, hogy kiegészítse…

Mit tesz isten, útban a dizsi felé még egy kocsmába botlok. Ide is bemegyek. Itt azonban már nem akarok nemzeti hőssé válni, mert hősként nem érek el a célomig, legfeljebb négykézláb, ezért csak egy sima vodkát iszok. A bárpultnál. Mellettem egy fiatal srác szintén bút felejt. Lehet, hogy főiskolás. Próbálja felvenni velem a kapcsolatot, közli, hogy minden alkalommal, amikor valami nem jön neki össze, leül egy helybe, és leissza magát. Figyejjé tesó, ha ezt a módszert követném én is, bérletet válthatnék a detoxba! Ne idegesíts már itt ezzel a marhasággal. Amúgy is, mennem kell, de oda te biztos nem tudsz már eljutni, mert a székedről felállva a felmosórongy lesz az első, akivel megismerkedsz. De hirtelen megesett rajta a szívem, felkaroltam, és kettecskén elindultunk kifelé. A kocsmától kb. öt méterre a gyerek súlya kezdett a két mázsához közelíteni – malac lennél, már régen megböktek volna – ezért tartottunk egy kis pihenőt. Autók és emberkék jöttek, mentek, mi meg ott ültünk a vasút kerítésén, én és újdonsült alkesz spanom. Mire kezdtem érezni a kipihentség jótékony hatását, drága pajtásom már az igazak álmát aludta. Hogy szakadjál meg! Hát szabad ilyet tenni? Elcipellek, baszd meg, idáig, már csak pár lépés a diszkó, erre te bealszol? Tudod, mit? Maradj is itt! És még ugyanazzal a lendülettel felálltam, és otthagytam a srácot. Folytattam az utam a diszkóba, ahol a bejáratnál a szokásos látvány fogadott: néhány levegőző ember, és méretes, kétajtós szekrény kidobók. Köszöntem nekik, és beléptem, irány a pénztár, jegy fizet és hajrá éjszakai élet. Mint az amerikai bárgyú filmekben: első utam a bárpulthoz vezet, majd gintonic rendel. Persze itt nem olyan egyszerű, mint Hollywoodiak szerint, mert itt szabályos harcot kell vívnod, mire a piád kikérheted. Először is ott vannak a fiatalok, akik, mintha a Bastille-ból szabadultak volna éppen ki, és ez az első szabad éjszakájuk, jobbra-balra fröcskölik a sört. Aztán ott vannak az alkeszek, akik már berúgva támasztják a bárpultot, és az istenért sem mennének arrébb még fél centit sem. Meg ott vannak a dicső macsók, akik azt hiszik, hogy a pultos csaj azért olyan kedves velük, mert meló után az első álmuk, hogy az ő ágyukba bújjanak. Tehát előszeretettel fűzik őket, fizetnek nekik piát, és csak hajnalban ébrednek rá, hogy az egész a borravalóért zajlott. Szóval túl a vérhullató küzdelmen, és az első gintonicon felmérem a terepet, és kiteszem az irányjelzőt, ma nekem nő kell. Értitek, nő! Két melle van, és a lába között valami finom, meleg, és puha.

Füst, fény és hangáradat, úgy érzem magam, mint Alice csodaországban, de figyelek rendületlenül. Van egy lány, itt táncol, a tánctér felém eső részén, valahonnan baromi ismerős! Megvan! Régi nagy plátói szerelmem az, csak nekem akkor barátnőm volt, és én marha, hűséges voltam. Pedig még szerenádozni is hívott magához, éjfélkor a kolesz ablakához. Még azt is elterveztem, hogy stílusosan az „Éjfél után”-t adom elő neki, de a kérdéses időpontban én édesen aludtam az ágyikómban, barátnőmről álmodozva. Most viszont oda kéne mennem hozzá! Vajon megismer még? Közelebb léptem, hogy jól ráláthassak, és nem utolsó sorban ő is énrám. Ő az, nem vitás, gyerünk oda! Nem visz a lábam előre, a fene enné meg. Na, kell még egy gintonic! Újabb háború, majd még egy adag a gyomromban, de a lábam még mindig nem mozdul. Rám nézett, és egy pillanatra megállt, majd táncolt tovább, de valamit súgott a barátnőjének. Ez az, megismert! Na! Indulj már el! Még egy gintonic… visszatértem, megtépázottan, most már Arany Ászok is volt a ruhámon, már csak az hiányzik, hogy valaki lehányjon, és teljes lesz a diszkó felhozatala. Visszaléptem a tánctér mellé, így már csak egy derékig érő bárpult választott el tőle. Rágó be, és áthajolva a pulton, megkocogtattam a vállát. Szia! Megismersz? Igen, igen, én vagyok! Kösz, jól vagyok, és te? Te is? Nagyszerű! Utolsó év? Gratulálok! Nincs kedved meginni velem valamit? (Kő kóla?) Mi? Menjek táncolni? (Gyüjjek táncóni?) Én? Végül is, miért ne? Táncolunk, már ha ezt annak lehet nevezni, amit én csinálok. Pár perc, és a fülembe súgja, hogy mindjárt jön. És lelép a barátnőivel. Várok, várok, csak nem jönnek vissza, és ezt kihasználva egy bányarém rám tapad. Na, ebből elég volt. Szivi, félreértetted az irányjelzőmet, nekem nő kell, és ezt a fogalmat te nem elégíted ki, érted? És engem sem fogsz! Na! Körbenézek, hol lehetnek, és hamar meglelem őket. Az egyik asztalhoz ültek le, épp most kezdődik egy lassú szám George Michaeltől. Felkérem táncolni. Nem jön. Tudod, ott van nekem a Ricsi. – mondja. Tudom, baszd meg, tudom, és azt is tudom, hogy én basztam el annakidején. De nem hiszem el, hogy még mindig azzal a fasszal vagy együtt. És miért nincs itt, mi? Meg egyébként is, hogy néz az a gyerek ki? Jó neked vele? Egyáltalán kielégít? Fogadok, hogy nem! Ezt kellett volna mondanom, de helyette csak annyit mondtam, hogy oké, és angolosan távoztam. Következő áldozat után néztem, és közben gratuláltam magamnak egy férfias hátba veregetéssel, hogy három gintonic után oda mertem menni. Ez már haladás! Szép munka volt. Meg is van a következő. Aranyos kis szöszi a másik bárpultnál. Ő is néz engem. Ez az, bébi, jó lesz neked is, ígérem! Odasettenkedem, és leülök mellé. Előveszi cigijét, és csábosan a szájába vesz egy szálat. Szólni ugyan nem merek, de tüzet adok neki. Rám mosolyog. Vesz magának egy Bombát, én pedig egy ananászlevet kérek. Mi az, bébi, bombázol? Próbálom poénosra venni a figurát. Veszi a lapot:

-         Úgy gondolod?

-         Nem tudom, még nem ismerlek.

-         Mónika! Most már ismersz. – istenem, az a mosoly.

-         Igen, most már határozottan tisztul a kép, azt hiszem, 90%-os biztonsággal állíthatom, hogy bombázol. – bemutatkozom én is.

-         Hülye vagy… – nevet. – nemigen láttalak még eddig erre. Főiskolás vagy?

-         Voltam. – jaj, a gyomrom.

-         Csak voltál? Bukta?

-         Ja. Most látogatóba jöttem ide. – pocim szét akar nézni a külvilágban…

-         Kivel vagy?

-         Egyedül, akikhez jöttem, holnap írnak.

-         Képes vagy egyedül eljönni diszkóba? Hát te nem vagy normális. Én eddig egyszer mentem el egyedül, de majd meg őrültem.

-         Most kivel vagy?

-         A barátommal. Itt kidobó.

Anyucid! Most már csak pont az kellene, hogy egy jól irányzott ütéssel betörjék négy-öt bordámat. Mi a fene zajlik itt? Mindenkinek van kanja? És mi a faszért járnak el akkor ide szórakozni? Kellene a bejárathoz egy berendezés, ami felméri, hogy van-e pasija az illetőnek, vagy nincs, és ha van, hűséges-e. Ha mindkét válasz igen, akkor nem engednék be az ilyen nőket. Egyszer feltalálom ezt a gépet. Tuti Nobel-díj! Illedelmesen kikéredzkedtem vécére, majd leléptem. Még kóvályogtam egy kicsit a diszkóban, de már vészesen közel volt az ötórai zárás. Még mindig nő nélkül. Hát mentem. Kifelé menet próbáltam kitalálni, hogy melyik kidobó lehet a csaj pasija, és életemben talán harmadszor imádkoztam, hogy hátha nem látott meg a nője mellett. Fejet lehúzva, farkam behúzva (minek is kandikálna kifelé?) kimentem a ma esti őrület helyszínéről. Egyedül.

Nem fogjátok kitalálni, kibe botlottam odakint… a haverba! Még mindig ott ült szegény spanom, ahol hagytam, csak azóta sikeresen összeokádta magát. Odaérek mellé:

-           Hallod, srác, te aztán nagy király vagy! Jól benőztél ma este!

-           Miii?

-           Mondom! Odabent a nő csak rólad mesélt. Háromszor ment el, ha nem többször. Nagy ász lehettél nála.

-           De én össze… összehánytam ma… gam.

-           Pont ez tetszett meg neki! Azt mondta, imádja az olyan pasikat, akik becsülettel tudnak hányni! Érted, mások elbújnak, meg minden, de te nem csinálsz ebből problémát. Ez nagyon bejött neki! Figyelj, mindjárt jön, csak bement a cuccáért, azt üzeni, várd meg itt! Na, én megyek is, hogy a nyomdokaidba lépjek.

Csak azt nem értettem, miért őrajta vertem le minden kudarcomat…

Mi lehet még ilyenkor nyitva? Kocsma biztos nem, a dizsi is zár, hova menjek? Megvan: Mc Donalds! Ötkor nyitott! Irány oda. Végigmentem az ébredező városon, közben unalmas tekintetek szegeződtek rám. Mi lehet rajtam olyan furcsa? Elhaladtam egy telefonfülke mellett, és épp csörgött a telefon. Valami ellenállhatatlan erőt éreztem, hogy bemenjek, és felvegyem a kagylót.

-           Halló?! – szóltam bele.

-           Nem egészen azt teszed, amit vártunk tőled.

-           Kivel beszélek?

-           Hát már nem emlékszel? Elég emlékezetes lehetett pedig a találkozásunk a tűlevelek között.

-           Kaszás-pajtás?

-           Ha neked így jobb…

-           Mit nem teszek, amit tennem kéne?

-           Arról volt szó, hogy látnod kellene még pár dolgot, amit eddig még nem tapasztaltál.

-           Két nővel kéne egyszerre?

-           Hát te hülyébb vagy, mint hittem.

-           Várjál már, lassíts egy kicsit! Én fel akartam dobni a pracskert, csak a vén trotty nem engedte. Aztán meg te előállsz nekem azzal, hogy ha a fentiek úgy döntenek, hogy már láttam, amit kellett, akkor jössz értem. Most akkor ki a hülye? Egyébként is, ha megérem a hatvanhárom éves kort, mint ahogy az öreg állította, akkor nem mostanában fogom látni azt a dolgot. Úgyhogy légy szíves, ne sürgess!

Lecsaptam a kagylót, és továbbmentem a Meki felé. Szívemben fennkölt büszkeséggel, hogy jól megmondtam én ennek a kaszás senkiházinak. Mit nekem a halál, mindjárt hármat rendelek belőle! Rendeltem is hármat, csak nem a halálból, hanem a reggeli mcdonalds-os toastból. Aztán visszamentem még nyolc sajtburgerért, mert akció volt. Két sajtburger kétszázötven forint… simán jó! Még nagyon csenevész volt a közönség így hajnalféle, tulajdonképpen rajtam kívül senki más nem tartózkodott a helységben. Gondolom, ezért tűrtek meg ott, mert nem látta senki, ahogy eszek. A harmadik sajtburger után kimentem hányni egyet a wc-re, még ezt is elnézte nekem a biztonsági őr. De amikor úgy kilenc óra felé elaludtam, és az emberek már kezdtek beszállingózni, illedelmesen rám szólt, hogy fiatalember, itt lenne az ideje, hogy távozzon. Mivel kedvem nem volt vele vitatkozni, ezért eleget tettem a kérésének. Visszasétáltam szálláshelyemre, majd jó pofikát vágva túljutottam a portáson. Kicsit mintha gyanakodott volna, de nem állított meg, és így zavartalanul feljutottam a szobámba, ahol egész egyszerűen elterültem az ágyon. Még forgott velem kicsit az ágy, de szerencsére nem tartott sokáig, míg álomba merültem. Az álom eljövetele előtt egy kérdés járt a fejemben…