A szöszi vállára tettem a kezem, aki éppen blúzokat válogatott.

-        Vajon ez a lila fog menni az új műkörmömhöz, amit holnap rakatok fel?

-        Ezt most tőlem kérdezted? – de marha vagyok, hát hogy kérdezte volna tőlem?

-        Csak gondolkodtam…

-        Na! Ne nagyképűsködj!

-        Ki vagy te?

-        Jobb, ha nem tudod. Hány férfival feküdtél le életed során?

-        Hattal.

-        És hány éves vagy?

-        Tizenhat.

-        Szép! Ügyes vagy! Csak így tovább! És orgazmusod volt már?

-        Micsodám?

Egyre érdekesebb. Nem is vettem észre, hogy női ruhaboltban vagyok. Volt itt női jelölt bőven. Ott volt például egy kis vöröske, akinek a dekoltázsa esküszöm a nemzetközi standard izgatási határ alatt volt legalább négy centivel. Szólni kéne neki, hogy keresse fel sürgősen szabóját, és varrassa fel. Kockázatok és mellékhatások elkerülése érdekében ne keresse fel a legkiéhezettebb férfit a közelben. De ennél többre nem voltam kíváncsi a csajtól. Odamentem az eladósráchoz.

-        Basszus, miért nincs nőm? Itt punnyadok ebben az istenverte boltban, naponta legalább száz nő fordul meg itt, és képtelenség eldönteni, melyiknek a legjobb a segge!

-        Gyakran bámulod őket?

-        Persze! Néha nem húzzák el rendesen a próbafülke függönyét, és kivillan egy melltartó, meg ilyesmi.

-        Már egy cicifix ennyire felizgat? Ingerszegény környezetben élhetsz…

-        Jaj, hagyd el! Öt éve már lassan, hogy utoljára nővel voltam. Pedig az újságok azt írják, hogy a nők legalább annyira akarják a szexet, mint mi. Hát itt vagyok… ajaj, jön a szőke…

És a szőke tényleg jött, erőteljes léptekkel haladt a srác felé, és én levettem a kezem. Pedig utólag eszembe jutott, hogy érdekes lett volna, mire gondol, miközben beszél vele.

-        Szia! – kezdi a csaj. – Ez a blúz lenne.

-        Négyezeröt. Parancsolsz még valamit?

-        Semmit, tessék!

-        Köszönöm. További szép napot, máskor is vásárolj nálunk!

Visszatettem a kezem.

-        Miért nem kérdeztem meg, én marha!

-        Mit?

-        Hogy ráér-e este.

-        Nem lett volna kicsit furcsa? Szegény bejön vásárolni, és az eladó, akit akkor lát életében először, randira hívja… végül is, miért ne? Próbáld ki, itt jön egy másik, ez se rossz!

-        Hello, szia! Kosaras melltartót keresek, 85/C-st, merre találok?

-        Arra hátul vannak a kosaras melltartók. Ha gondolod a fülkében felpróbálhatod…

-        Oké, köszi. – csaj indul el, hősünkben felburjánzott a bátorság…

-        Várj egy picit! Csak azt szeretném kérdezni, hogy… – „hang fennakad, lehelet megszegik…”.

-        Hogy?

-        Még egy óra és végzek… nem volna kedved… egy kávéra… vagy… ilyesmi? – könnyed mosoly a csajtól, amolyan „semmi esélyed, de azért nem akarok a lelkedbe gázolni” típusú mosoly.

-        Hát nem igazán, itt vár kint a barátom, és…

Nem is fejezte be mondatát, már ment is a melltartók közé, még egy pillanatra sem pillantva hátra. Őrangyalom közben előkerült, és újból figyelmeztetett, hogy nem dolgom beavatkozni az emberek életébe:

-        Ha lehet, inkább csak kérdezz, és ne adj tippet. A hangodat valamilyen formában saját gondolatként kezelik, és nem egészséges, hogy követik, amit mondasz. Nem tisztességes velük szemben.

-        Te! Lehet, hogy velem is csináltak ilyet mások, amikor ébren voltam, csak nem vettem észre?

-        Persze! Ennek a lényege az, hogy másoktól, idegenektől olyan dolgokat tudj meg, amit egyébként nem árulnának el. Ezeket az infokat aztán szelektáljuk, és a fontosak benned maradnak, mintegy emlékként. Ez a deja vu! És nem az a lényeg, hogy mások szándékaink szerint cselekedjenek.

-        Jó, értem! Bocs! Én csak láttatni akartam vele, hogy az nem megoldás, hogy itt ül, és fantáziál.

Megvártam a lányt, persze sehol a barát, egyedül ment ki az épületből. Ahogy jöttem vissza, láttam egy negyven év körüli nőt, és arra gondoltam, tőle is megkérdezem, hány férfival volt szexuális kapcsolata.

-        Elnézést, elmondaná, hogy hány férfival volt szexuális kapcsolata?

-        Önként?

-        Ezt meg hogy érti?

-        Úgy, hogy beleszámoljam az erőszakot is?

-        Miért, önt megerőszakolták?

-        Nem, csak úgy mondom…

-        Bocsánat nem tudtam. És…

-        Fájt-e? Rettenetesen. Testileg és lelkileg egyaránt. Nehéz volt eldönteni, melyik volt a rosszabb. Úgy éreztem, hogy nem az enyém a testem. Mintha már valaki más lenne a tükörben, nem én, és undorodtam a látványtól.

-        Hogy történt?

-        Tizenhat voltam. Szép módja a szüzesség elvesztésének… Egy húsz éves pasival jártam, aki egy buli után felvitt magához. Nem is tudom, pontosan miért mentem fel. Eleinte benne is voltam, de aztán megijedtem, és ez ő nem értette meg. Elkezdett ordibálni, hogy egy szemét kurva vagyok, mert felizgattam, és nem akarom kielégíteni. Mintha a férfiak nem ugyanezt csinálnák minden alkalommal a nőkkel… aztán megütött, és elkezdte letépni a ruhám, majd… mikor végzett, megfenyegetett, hogy ha elmondom valakinek, úgy elcsúfítja az arcom, hogy soha többé senki nem néz majd rám. Ezek után még jó párszor lefeküdtem vele, vagyis pontosabban még egy párszor kielégítette magát bennem. Féltem tőle, és inkább hagytam neki.

Levettem a kezem a nő válláról. Ez már nekem is sok volt. Őrangyalom már megint eltekergett, pedig én már lassan kezdtem unni ezt a bevásárlóközpontot. Igazán kitalálni sem tudtam, hogy merre menjek. Annyi biztos, hogy temetőbe nem sok értelme lenne elmenni ezzel az újdonsült képességgel. Moziban általában a film közül járnak a gondolatok, kajáldában most voltam… megvan! Mindig is érdekelt, hogy mire gondolnak a csajok a villamoson, vagy a buszon, amikor szemezgetnek egy olyan sráccal, akit akkor láttak meg életükben először. Hát irány a villamos. Itt a villamoson vettem észre, hogy tulajdonképpen szellemtestem van, ugyanis átsétáltak rajtam az emberek. Ez csak azért volt rossz, mert ilyenkor minden olyan ember gondolatát hallottam, aki épp átment rajtam. Hallottam a rendes fizikai alapzajt, plusz az éppen a testemben tartózkodó emberek gondolatát. „Ne lökdössél seggfej!” meg „Basszus már megint nincs ülőhely.” És még sok ilyesmi. A legérdekesebb az volt, amikor az egyik megállóban mindössze egyetlen szabad hely maradt, és felszállt a két oldalán kb. egyenlő távolságra két néni. Valahol nyolcvan és a halál között. Álló ember nem sok volt, így ekkor épp csak egy fiatal lányhoz értem hozzá, aki szintén felfigyelt a két nénire. „És megérkezett a két versenyzőnk! A kék sarokban Zsuzsi néni, a Rettenthetetlen, más becenevén az Állat. A piros sarokban Julcsi néni, akit csak Marcangolóként ismernek. És mindketten észrevették a célt. Jaj nektek szerencsétlenek, hogy szállhattatok pont erre a villamosra, ahol a két legveszedelmesebb mamika vív ádáz küzdelmet az egyetlen szabad helyért. Erre mondják azt, hogy rossz helyen rossz időben. És kezdetét vette a küzdelem, Zsuzsi néni némi előnyre tett szert rögtön a rajt után, miután félrelökte azt a kislányt az útjából, kihasználva a lendületet, szemét folyamatosan a célon tartva robog előre. Julcsi néni sem rest, táskáját bevetve gyönyörű bodicsekkel teríti le útjából azt az öltönyös fiatalembert. Utasok, ti balgák, hát meneküljetek, mert a verseny végére már csak úgy emlékeznek meg rólatok, hogy „In memorian…” . Dúl a harc, és közel a cél, ám ekkor nem várt fordulat, Julcsi néni mellől egy ember feláll, és látván Julcsi néni útjában a veszedelmes pusztulást, inkább átadja neki a helyét.”

-        Ez tetszett!

-        Néha elpoénkodom az öreglányokon. Jót lehet röhögni rajta, ahogy meg tudnak szenvedni egy ülőhelyért arra a két megállóra, amíg fent vannak.

Körbesétáltam a lányt, majd miután megállapítottam, hogy határozottan vonzó, úgy döntöttem, elkérem a telefonszámát. Aztán eszembe jutott, hogy felesleges, ugyanis ő nem lát.

-        Van barátod?

-        Nincs. Nemrég hagytam ott, mert kezdett nem foglalkozni velem. Haverok, meg a számítógép fontosabb volt neki, én meg vagy hazamehettem, vagy tévézhettem egyedül.

-        Basszuskulcs!

-        Mi a baj?

-        Á, ezt te nem értheted. Nézd csak, kiürült a villamos, ott egy szabad ülőhely, csücsülj le!

-        Végre! Már kezdett zsibbadni a lábam.

Szemben velem megláttam Gyulát. Odarohantam hozzá, és azonnal bombázni kezdtem kérdéseimmel. Hanyag mozdulattal letette az újságot, amit olvasott, és rám nézett.

-        Nem kell a halandzsa! Minden kérdésedet bele tudod sűríteni egyetlen kérdésbe, hát tedd fel azt!

-        El tudom kérni a telefonszámát?

-        Persze! – vigyorgott.

-        Jó, oké! Ne vigyorogj, rosszul tettem fel a kérdést, tudom. Na, a lényeg, hogy ha elkérem a telefonszámát, akkor felébredés után fogok emlékezni rá?

-        Nem tudom. Mint már mondtam, az információk egy része lényegtelennek bizonyul majd, és szelektálják, a másik része megmarad, és emlékként benned él.

-        El tudom érni, hogy lásson engem?

-        Nem mondhatom meg!

-        Csak egy pillanatra…

-        Nem!

Visszaültem a lány mellé, és dühöngtem magamban. Néha rossz szellemnek lenni, bár most próbálom először. Ha minden igaz.

-        Merre jártál?

-        Sétálgattam. Tudod néha szükségem van rá, hogy távol legyek egy kicsit az otthonomtól. Egyedül, mármint ismerősök nélkül, és figyelni az embereket.

-        Tudom. Amikor haragban vagy a világgal, és menekülni akarsz.

-        Pontosan. Csak én és a gondolataim. Mintha nem lenne senki más, és így nem is okozhat senki gondot.

-        Hidd el nekem, pontosan megértem, mire gondolsz most. Én is sokszor érzek így, és ilyenkor vagy cél nélkül sétálgatok, vagy egy folyópartot keresek, és ott üldögélek.

-        Sok bennünk a közös. De tulajdonképpen ki vagy te?

-        Ha elmondanám, úgysem hinnéd el.

-        Tegyél próbára!

-        Egy srác vagyok, aki a halál küszöbén áll, és hogy ne kelljen meghalnia, az őrangyala megmutat ezt-azt a szellemtestének, miközben alszik. Mégpedig úgy, hogy hallhatja az emberek gondolatait, mint most a tiéd, és kérdéseket tehet fel nekik. Ez volnék én.

-        Tényleg?

-        Bizony.

-        Akkor jó, már kezdtem félni, hogy skizofrén lettem, és a másik énemmel beszélgetek.

-        Nem hiszed el, igaz?

-        De, elhiszem! Ez még mindig jobban tetszik, mint az a verzió, hogy kezdek meghülyülni a gondolattól, hogy csupa barom vesz körül, és már magammal beszélgetek, hogy értelmes dolgokról halljak.

-        Hogy hívnak?

-        Miért fontos a nevem? Ha csak egy szellemtest vagy, nem lehet érdekes a nevem.

-        Azért valahogy csak kell, hogy szólíthassalak…

-        Szereted az angyalokat?

-        Aha! Főleg miután találkoztam az őrangyalommal…

-        Akkor szólíts Angyalnak!

-        Hát akkor Angyal, beszélj egy kicsit magadról, légy oly kedves!

Gyula lépett oda mellém. Elhúzott, egy kicsit arrébb, hogy már ne érjek hozzá a lányhoz, és egész közel hajolt hozzám. Nem értettem, miért, hiszen úgysem hallja senki, hogy mit mond. Biztos azért tette, hogy egy kicsit alátámassza vele a bizalmas viszonyt.