az életnek vannak különböző dimenziói. erre ma jöttem rá. egy nap a másfél éves unokahúgommal, és a világ teljesen más. ahogy itt alszik mellettem a kiságyban, aranyló fürtjein a hold fénye, halk szuszogása belengi a szobát... nincs is ennél szebb. és ha belegondolok, hogy nekem mondaná: "apa", és egy olyan nõ szülte volna nekem, akit legalább annyira imádok, mint őt... amikor kérdik, hogy akarok-e gyermeket, és nemet mondok, nem azért teszem, mert nem szeretném a gyermekeket... dehogy! imádom őket, csak most nem tudnék megadni egy csöppségnek mindent, amit szeretnék. hát ez az a szint, ami fentebb áll mindennél, és amiért igazán érdemes élni. amikor az ebédnél kérdeztem, hogy mit szeretne enni, és mutatta, hogy amit én, és egy kanál neki, mert õ is szeretné, és egy nekem, mert mégis én adom neki. amikor játszottunk, és nevetve szaladt felém, nem gondoltam egy percig sem arra, hogy jó pasi vagyok-e, vagy rendben van-e a világ, nem érdekelt, mikor jön a telefonszámla. szólt, hogy kaka, és amikor tisztába tettem, segített bekapcsolni a pelust, és puszival köszönte meg, hogy tisztába tettem. amikor fürdettem, csak csodáltam, milyen önfeledten pancsol a kádban, és mennyire nem érdekli semmi, ami rossz és fáj. és amikor elköszöntünk a kutyustól, a virágoktól, a fáktól, de még a kenyérpirítótól is, mert õ se maradjon jóéjtkívánság nélkül, egy pillanat alatt, egy jóéjtpuszival merült álomba, és látni lehetett az arcán azt, amiért az életem odaadnám... és azon gondolkodom, hogy mit tanítok majd a fiamnak. azt hiszem azt, hogy tisztelje a nőket, még akkor is, ha néha nagyon fáj, mert egyszer - tudom, érzem, és biztos vagyok benne - eljön az a nõ, aki meg tudja becsülni, és ő megérdemli. és őérte megérte. |