Búcsú

Fáradt álom fut a fényben cikázva tovább,

hány éjjel láttam már szívbe fulladt szavát;

mintha hosszan néznénk magunk egy utcán állva,

mintha táncolnánk messze csillagos bálban.

Nem akarjuk elhinni, amit már rég tudunk:

hogy a csillagfény végén kettéválik utunk;

elhalkul a zene, parancsszóra kihunynak a fények,

s egy darabig még együtt sétálunk kéz a kézben.

Vidáman, hisz annak kell látszanunk, mert valaki bámul,

annak ellenére, hogy lelopták a szavakat a szánkról.

Múltba néző szemünkön beletörődött fátyol leng,

fülünkben még a nemrég hallott régi dallam cseng.

A kijelzőn monoton kattog az uticél,

a vonat füstjével együtt száll tova a remény.

némán állsz, én sem szólok,

szanaszét hevernek elhagyott csókok.

Ne is mondj semmit, nem is lehet:

megpróbáltuk gúzsba kötni a teret

bolond módon, mint apró gyermek,

játszótéren játszottuk a szerelmet.

Arcod fényben tündököl, ajkad átvált

letörve a bilincs fogságát,

egy halovány mosolyba…

s én beleszeretek, még egyszer, utoljára.

Rohanó emberek közt megfagyott valami…

…talán az egész…

és nem érti senki más, csak Te és én:

hogy mily szörnyű integetni bágyadtan és némán;

figyelni, ahogy távolodik, akit legszívesebben karodba zárnál.

2004 január