szeretnék köszönetet mondani... ha úgy tetszik, amolyan ima szerűen...
a barátaimnak!
vagy mondjuk a testvéreimnek, mert már azok voltak...
nem az ittenieknek, mert őket szinte mind egy szálig elvesztettem.
a hús-vér élő barátoknak.
szeretnék köszönetet mondani mindenért, minden egyes koccintásért, mikor azt mondtuk, hogy együtt, és hogy mindig, és hogy örökké.
bár nem tartott örökké, de csoda volt. és a csodákkal ellentétben jóval több, mint három napig tartott.
köszönöm, hogy együtt énekeltük oly sokszor a moonlight shadowt, és azt is, mikor azt énekeltük, hogy "azok a boldog szép napok"
köszönök minden mosolyt, minden szemezést és minden csajt, akit veletek ismerhettem meg
köszönök minden hajnalt, ami az enyém volt, mert rám vártatok, és gondolkodtatok, hogy most vajon merre tévelygek
köszönöm a "dicsőséges tavaszi hadjáratot", és a kevésbé dicsőséges, de még mindig dicső őszit.

megmutattuk egy jó párszor! egy jó páran meg is értették, így semmiféleképpen sem volt értelmetlen.
hogy mit jelent parti arcnak lenni...
hogy mit jelent este 10-kor eldönteni, hogy buliba megyünk, körözni a városban, pestiesttel a kezünkben, végigtombolni az éjszakát, felrázni a hangulatot, nyalókát vagy lufit osztogatni a színpadon, hogy mit jelent elkísérni valakit a város másik végébe, amikor azt sem tudod, hol jársz, hogy mit jelent, hogy reggel a legjózanabb szedi össze a csapatot, hogy mit jelent harminccal tolatni a nulláson, hogy mit jelen egy szakadt Ladában aludni az Andrássyn, úgy, hogy az ablakon kilógó kezed a munkába menő emberek érik, hogy mit jelen unicumos lufival focizni a kocsma emeletén, hogy mit jelent, ha Zorro és Superman egy buliban van, hogy milyen az, amikor a parti arc legyőzi a dj-t, és még sorolhatnám napestig, mert annyi mindent éltem át veletek, és annyi minden fáj, hogy véget ért...

a fantasztikus négyesünkből ketten szerelmesek lettetek, egyikőtök félig talán szerelmes, félig mások hatása alá került... egyedül maradtam, tegnap éjjel egyedül buliztam, de nem vádolok senkit, és nem kérek feloldozást. a részemet vállalom.

ennek így kellett lennie. tegnap éjjel egyedül is megmutattam, és a parti arcok íratlan törvénye nyomán, én (az utolsó Rafael-fivér, de ez már egy másik történet.), addig viszem tovább, amíg nem tanítok meg valakit arra, hogy hogyan kell... mert a hagyomány nem szakad meg, csak változik. szóval nyugodjatok meg, nyomunk marad a bulik történelmében, és lesz, aki továbbmegy a fáklyával. ha megtaláltam, én is megpihenek...