Temetésem

Anyu! Kérlek, ne sírj!

Kamillavirág illatot hoz felém a szél. Édesen lágyan borzongat. Árnyékom nincs, mégis érzem a szél langyos simogatását az arcomon. Balra tőlem lomha kezek vésik a betűket az örök emlékül maradó kőtömbökbe. Az „a” betűnél a fekete folyadék kicsit túlszalad a vájaton, és néma lassúsággal festi tovább azt, amit nem kellene. Letörlik. A délutáni nap aranyló ne bánts sugarai érezhető melegséggel hullnak rám, ahogy közeledem. Fényében most valami egészen más. A kapu tárva nyitva, rácsait kék virágú futónövény, és halkan tovatűnt sóhajok futják be, hangtalan menedéket adva a belső világnak. Sokunk útja vezetett ide, mégis úgy érzem, örök kárhozatban kozmikus magányra ítéltettem e kapuk között. Belépek. Sokan vannak. A pap az elmúlásról, de az élet el nem tűnéséről beszél. A fák tőrzsén moha nő. Túllicitáljuk a túllicitálhatatlant. Egy kislány aranyló fürtjeit lebegteti a szél az egyik fa tövében. Egy hangyával játszik. Hát Te ki lehetsz, pici lány? Odasiet az apja hozzá, és felemeli. Te itt? És a kislány… apa lettél? Ne már! Hiszen nemrég még együtt… tévedek. Régen volt. Gyönyörű gyerek. Bambán előre bámul mindenki. Lekéstem a ravatalt. A koporsó már kint van. Nyitott koporsó. Tudták, hogy elviselhetetlen a bezártság. A koporsó finoman díszített, sötétbarna fáján ezüstös díszcsíkok futnak végig. Átölelték a koporsót. A koporsón túl egy arcot pillantottam meg. Eljöttél? Nem értelek. Most, amikor… érzed ezt? Ezt a megfoghatatlan valamit, ami körbeleng. Érzed! A könnycsepped mutatja. Miért csak most festi át szemed gesztenyebarna színét ilyen szelídre? Mikor már mindegy. Én már nem ölellek sohasem. Nem tehetem. Pedig most megtenném.

Elkopott fényű gyertyák vették körbe a fényképet. Nem mertem ránézni. A gyertyák valahogy… nem is tudom pontosan. Vagy nem merem tudni.

Anyu! Kérlek, ne sírj!

Nem fájt! Egy picit sem. Gyorsan haltam meg. Olyan volt az egész, mint egy hirtelen jövő álom, és azóta álmodom. Azt, hogy örökre a pajkos kisgyermeked leszek, aki az udvaron szaladgál homokozós lapáttal a kezében. Göndör hajában játszik a nap, és nevetésében a csillagok fénye visszhangzik. A Te életed és a Te jóságod gördül tovább minden tettébe és minden mozdulatába.

A délutáni fák a fényben még megfürdenek picit. Álmosan nézik az eseményeket, hiszen nekik ez csupán egy újabb… még könny, és még fájdalom, ami szép lassan az ő szívükbe is beleivódott.

Srácok! Sajnálom! Komolyan! Sajnos nem húzom magamra soha többé a 11-es mezt, és mostantól nem az én kezemben csillan meg a nap fénye a magasba emelt kupán. Suta góljaim nem juttatnak már a döntőbe többé, és nem ölelhettek át gólörömtől ittasan. Szép percek voltak, hiányozni fog minden. Megtiszteltetés volt, hogy a barátaimnak nevezhettelek benneteket!

Szia Tesó! Sajnálom, hogy itt kell lenned. Hogy az én temetésemen kell lenned. Mert nem volt időm, nem voltak szavaim elmondani, hogy mennyit jelentesz nekem. Hogy apám voltál a nehéz percekben. Hogy amit a szüleimtől nem lehetett, mind tőled tanultam, és mint jó tanár, nem adtad fel, még akkor sem, ha minden erőmmel tiltakoztam a tanulás ellen. Irigyeltelek mindig is! Kitartásodért. Meg hogy Neked sikerült, amit én csak szerettem volna. Megbecsülés, elismerés, gyönyörű és odaadó feleség, három gyönyörű gyerek, lány-fiú-lány sorrendben. Vigyázz rájuk! És magadra! Mindig szeretni foglak!

Eltűnik az orromból a kamilla illat. Nem is tudom, mi veszi át a helyét. Valami megfoghatatlan, olyan illat, amit eddig még soha nem éreztem. Nem büdös, de mégis kellemetlen, nem az orromban, hanem sokkal bentebb szorongat.

Anyu! Kérlek, ne sírj!

Apu, öleld át jó szorosan! Szüksége van rá. És ne feledd, most kettőnk helyett öleled. Én sem felejtem mindazt, amit tanultam Tőled! A becsületet, és a tisztességet. Hogy amikor szenny áztatja arcom, a gátlástalan fény vakítja szemem, és ha szöges dróttal kínoznak is, akkor is maradjak ember. A Te szemedben…

A büfé-szakkör! Édeseim! Egyvalamit tegyetek meg nekem! Ha megkapjátok a diplomát, helyettem is kiáltsátok, hogy IGEN! Jó? És töltsétek ki nekem is a pezsgőt koccintáskor. Mintha ott lennék. Mert ott leszek. Ígérem! Veletek.

Jaj! Hát ti is eljöttetek? És hoztatok nárciszt meg jázmint? Meg a rózsát… tövis nélkülit… feketét. Drágák vagytok. Imádlak benneteket! Azért még virágozzatok sokáig tovább, amolyan triumosan, mintha csak ott lennék! Tudjátok, Ti a hárememben, mint hercegnőim, én meg zsenialitásommal mellettetek! Mindig! Mindenben!

Anyu! Kérlek, ne sírj!

Tudod, mi jutott eszembe, ahogy így néztelek? Mikor kicsi voltam, és a többiek megvertek. Ahogy kijöttél, hogy védd a gyermeked… engem. Nem a veréstől sírtam, hanem a szemed fényétől, ahogy engem féltesz.

Elindul a menet, megyek mögöttük. Lemaradva, ugyanakkor elöl a pap mögött. A sírhelytől távol állok meg, innen figyelem. Mellém lép valaki. Már régóta érzem a jelenlétét, de nem mertem megfordulni. Most nézek csak rá. Magas, fekete csuklyás alak, kezében hatalmas kaszával. Öreg szemében soha nem nyugvó tűz lebeg. Nem félek tőle. Köszönöm, hogy végignézhettem! – mondom szavak nélkül. Bólint, és int, hogy mennünk kell. Várnak a bíráim. Indulnék, de nem tudok. Átölelnék mindenkit, még egyszer, utoljára.

De nem lehet!

Anyu! Kérlek, ne sírj!

Anyu zokog. Ne! – üvölti, és térdre esik. A temetői segédek egy pillanatra megállnak, a göröngyök fájdalmas koppanásai egy pillanatra abbamaradnak, de folytatódnak. Földdarabkák dobbannak újra meg újra a koporsón, és velük együtt dobbannak a szívek is. Apu és bátyám együtt próbálják felsegíteni anyut, de nem megy nekik. Magukba roskadnak ők is. Nincs segítség. Csak a halál marad.

Elindulunk…

2004