Hirtelen

hirtelen, a semmiből, mint puha

fátyolként övező őszi képzelet,

úgy szálltál rám, mikor álmaimból

összeszedve felismertelek...

és most bezárnám a nélküled eltelt

éveket a feledés rácsa mögé,

eldugnálak, féltőn magamnak

valahova képzelet és valóság közé

csak most, csak egyetlen egyszer,

múltból kiáltó hangom rád talál,

megpróbálnám, ha tudnám, tagadnám,

de talán… igen!  szükségem van Rád!

ha visszanézek némán a megtett útra:

pokolban, mennyben, nyúzott ezer álom

viseltem, mit rám mért a sors tolla,

mire végül Rád kellett találnom.

és most talán megáll egy percre minden,

mint csóknak árnyékot adó üreg fűzfa

az egyetlen talán, szégyenülten: a magány

ki szalad némán, vissza sem nézve tova,

de én már maradok Melletted, és hiszek,

fáradt, elesett lábbakkal még tudhatok

egy ölelésben igaz lélekkel benne lenni,

mert csókodból kiszakadva megfulladok.