Ars poetica

eljön majd a pillanat

utolsó művem toll alatt.

…

jéghideg szél fúj,

de a szavak olykor jegesebbek

mint elveszett lélek a purgatóriumban,

úgy botorkálok köztetek

vesztett harc, és esztelen

fáradt fergetegben

s ha elfogy végre a gondolat,

csupasz leszek, hontalan.

vérembe temetett szép és fakó,

szögekkel kivert párnákon alvó.

…

szárnyakat kaptam, és egy tükröt,

tehetséggel körberakott üveget.

de felém fordult, egy éjjel, aznap,

s megláttam magam: hova lettem?

szemhéjam mögött csalfa árnyék

szorongva sírni készül a szándék

elnyomnám, de nem tudom már,

mint hajnal vajúdta első napsugár

úgy születik meg,

fél és remeg.

…

ne szeress belém!

itt rég nincs már fény

csak hamu maradt, és korom,

egykor perzselő tűz tombolt,

martalék…

…

vajon hagyok-e nyomot,

mit olvas majd a történelem,

vagy eltűnök hangtalan

lassan fakulok, s leszek színtelen…

számtalanszor kiszaladtam már a mából,

álmodni méltó holnapot,

de feszegetett létem, a szerelem szakos diák

tegnap volt, hogy megbukott

tüdőmmel vív a cigaretta füstje ádáz

keringőt,

s eszem egy pogácsát a büfében, azt hiszem

tepertőst.

pokolba rejtett tollvonás,

faágon eső koppanás

velejéig szemtelen

és mosolyom, mi eltemet.

…

nem éled túl ép ésszel,

s lángoló félig egésszel

elmédben a rendszer, mint párnán a huzat,

a szavaknak ketrec

s felvértezve olyan erővel, hogy erkölcs

is csak reszketsz.

esetlenül megrágott a szó,

hát inkább hallgatok

ez volt hát mi volt, s vagyok

képzeletben bujdosó.

így lettem én a képzelet foglya

rabruhában, feketén-fehéren

nyitva maradt egy ajtó az égen

így lettem én a képzelet foglya

…

eljött hát a pillanat,

utolsó művem toll alatt.

a képernyőn ott jobbra, fent

a piros x még egy utolsót sikít

s némaság lengi körbe sz.j.t. nevét.

2004.11. 20-27.