7: A mentőakció, első rész

A pályaudvar ködös csendjében a semmibe bújtam. Tüdőm mohón lökte a forró pára-füstöt a hideg, érces levegőbe. Hallgattam szívem dobogását, mint távoli zakatolást, mint az eső kopogását. Ott feküdtem a töltésen, hasammal a föld felé. Remegett a töltés, vonat közeledik. Az éjféli tehervonat, ami ma éjjelre személyvonattá változott. De nem kellett rá jegyet venni, és a menetrendben sem szerepelt. Nem mondta be senki, hogy a „vágány mellett kérem, vigyázzanak”, és a kalauz sem ugrott le a vonatról, hogy ellenőrizze a beszállást. Mások ellenőrizték most, fegyveres, sötét ruhás és csuklyás alakok, akik, mint a juhászkutyák a bárányokat, terelték a vonat felé az árnyékokat. Furcsa fegyverük volt, alkatra olyan, mint bármilyen más puska, csak a cső végén aranyló szál lógott. Mintha egy vastag cérnaszál lógna ki a puska vascsövéből, és időnként, amikor a holdfény érte, végigszikrázott. Ezüstös fényben játszott az arany fonal, és nem tudom, miért, de úgy éreztem, nem szívesen látnám ezt a fegyvert működés közben.

Négykézlábra álltam, hogy jobban lássak, és a vonat kerekei között az őrök köpenyét és a rabok elsikló, szinte alig észrevehető alakját láttam; meglepően csendesen közlekedtek. Csak a hold fénye világított, lámpákat nem használtak, és a pályaudvar világítását is kikapcsolták. Mögöttem a város mélyen aludt, nem is tudva semmit arról, hogy mi zajlik most a pályaudvarukon. Az a pad, ahol ők holnap reggel megpihennek, vagy amire táskájukat leteszik arra az öt percre, amíg várni kell, ma éjjelre őrhellyé változott. Két őr, egymásnak háttal állt a padon, és némán őrködött. Őket kellene elsőnek elintézni. De túl rizikós, mert a két másik, akik a váróteremnél állnak, pont rájuk lát. Ketten a pályaudvar egyik végén, ketten a másikon, ketten a váróteremnél – háromszögben figyelik egymást, és a rabokat, és négyen a foglyokkal. Az tíz. Plusz a vonat. Jól megszervezték, talán a vonaton több esélyem lehet. Ki kell őt szabadítanom, csak ez lebegett a szemem előtt. Nem mertem lépni, csak vártam, és figyeltem. Most vettem csak észre, hogy esik az eső, eddig úgy beleolvadtak a környezetbe az esőcseppek. Már teljesen bőrig áztam, és fel sem tűnt; úgy látszik ilyen az, amikor valaki belefeledkezik a feladatába. Hátamra feküdtem, és figyeltem az esőcseppeket, amint aláhullnak. Sokáig tart még a „rakodás”, amíg mindet beterelik a vagonokba. De a vagon falán át nem hallatszott motoszkálás, mégis hallottam a hangjukat; mintha a tücsök ciripeléséből, és a rigó csicsergéséből gyúrtak volna valami felismerhetetlen, földöntúli hibridet. Ilyen hangot adnak ki, ha egyedül vannak. Hátborzongató. De ebből tudtam, hogy tényleg ők azok. És ő is itt lesz közöttük.

Egy pillanatra mintha megállt volna az idő, nehezebben kaptam levegőt, és a szívem ki akart szakadni. Lenéztem mellkasomra, és szabályosan LÁTTAM a szívem dobogását. Letéptem a pólómat, és megpróbáltam visszaszorítani. Vissza a helyére. Majdnem sikerült, de egy ellenállhatatlan erő a földre préselt, és széttárta a karom. Úgy feküdtem ott, mint Jézus a kereszten, amikor halk, alig hallható koppanásokkal valami felém közeledett. Nem tudtam, de talán nem is akartam kinyitni a szemem. Ez egészen addig működött, amíg ura voltam testemnek, de amikor elszállt a hatalmam felette, és valami más vette át a tudatom helyét, kinyitottam a szemem. Soha nem gondoltam volna, hogy pusztán egy látvány is félelemmel tölthet el; izgulás a folytatástól, vagy az ismeretlentől való félelem – ilyenben már volt részem, de ez egészen más. Bár biztos, hogy most láttam először, ami elém tárult, de mégis úgy éreztem, hogy már születésem óta velem van. Erejével felemelt a földről, anélkül, hogy hozzám ért volna, és ahelyett, hogy bepánikoltam volna, furcsa módon csak az aggasztott, hogy megláthatnak az őrök.

-        Mit keresel itt? – kérdezte, de az ajka nem mozgott, és nem is hallottam hangot. Úgy tűnt, mintha belülről szólt volna.

-        Miért… miért kellene elmondanom? – én sem beszélve válaszoltam, bár ösztönösen beszélni akartam, de ez lett belőle. Úgy hallottam a saját hangom, amit épp kimondtam, mintha magnóval játszották volna le.

-        Az életedért.

-        Hatalmadban áll elvenni?

-        Szerinted? – nem volt levegőm, pedig nem éreztem semmi fojtogatást. Mintha leállította volna tüdőmet működés közben.

-        Meggyőztél. – elengedett; mintha most sírtam volna fel először – Őt jöttem kiszabadítani.

-        Kit?

-        Ha megtaláltál és tudod, ki vagyok, azt is tudnod kell, hogy kit kell kiszabadítanom.

-        Nem volt nehéz megtalálnom. Miért akarod kiszabadítani?

-        Mert az enyém. Vissza akarom kapni.

-        Rossz válasz. Így egy önző ember beszél. Enyém, akarom – az önző ember szavai.

-        Hiányzik. Kötődöm hozzá! Most jobb?

-        Alakul. Határozottan.

-        És te ki vagy? Hogy találtál rám?

-        Tudni fogod, ha eljött az ideje. Rád találni pedig nem volt nehéz. Örülj neki, hogy nem ők vettek észre előbb.

-        Nem érzem, hogy jobb lenne most nekem.

Elmosolyodott. Nem hittem volna, hogy képes rá. Feszülten vártam, hogy most mi lesz, de nem történt semmi, szépen lassan visszaengedett a földre az előbbi, jézusos pozícióba. Újra tompa fájdalmat éreztem a mellkasomnál, és szívem most már ellenállásmentesen kezdett kiemelkedni a testemből. Szétnyílt az eddig őt védő csont, és lassan, még dobogva emelkedett felfelé. Egészen addig, amíg szemmagasságba nem ért a felettem álló lény számára. Kezét még mindig nem használta, tudatával vezérelte a dolgokat, és így késztette szívem forgásra. Még éltem, bár úgy éreztem magam, mint egy élőhalott, se erő a testemben, se akarat a tudatomban, csak végtelen, visszavonhatatlan és fájó üresség. Szólni nem tudtam, látni azt láttam, amit ő akart, hogy lássak. Nem éreztem és nem hallottam az esőt sem, pedig egyre erősebben esett. A lény pedig ott állt, és nézte kéken izzó szeme előtt forgó szívem, mint egy kisgyermek, aki először lát játékautót, és jön rá, hogy gurul. Szívem még mindig dobogott, és ez volt a legrettenetesebb az egészben. Kezdtem hallani, de csak ezt a dobogást. Mintha a saját mellkasomra hajtottam volna a fejem, és hallgatnám az életet adó dobogást. Majd halkulni kezdett a dobogás, és tudtam, miért, mert láttam, ahogy szívem a szeme előtt lebegve egyre lassabban ver. Bumm: egy dobbanás – szünet… bumm: még egy – hosszabb szünet… majd, mint a faltörő kos, miután az íjászok kilőtték mellőle az utolsó ostromlót is, elkeseredetten még egy utolsót dobbant a vár kapuján. Bumm…

Mikor megállt, valami történt. Nem tudom, pontosan mi volt az, de valami porral szórta be a szívemet. Olyan porral, ami úgy csillogott, mint ami a fegyverek csövéből kilógó valami.

Kinyitottam a szemem, és úgy éreztem magam, mint aki most született meg. Bár csak pár percre tűntek el az érzékeim, de mintha egy életet éltem volna le tudattalan, érzékek nélküli zombiként. Újra éreztem az esőt, hallottam a szelet, és szívem testemben volt megint. Csupa mindennapos dolog, de most mégis valami magasztos jelentőséggel bírt, hogy levegőt tudok venni. A lényt már a távolság homálya fedte, de még így is tisztán hallottam hangját:

-        Rendben van, kölyök! Csináld, de ne feledd a fényt!

Ezekkel a szavakkal búcsúzott, és indult tovább útján. Én pedig lassan kezdtem érezni, és megérteni, hogy újra létezem. Hallottam a vonat kürtjét, de még kellett pár perc, hogy megértsem, ez azt jelenti, hogy indul a vonat, és ez egy nem várt pillanatot idézett elő. Fel kell jutnom valahogy a vonatra. Szaladni kezdtem a mozdony felé, mert a peronon túl a sötétség leple cinkostársam lehet. Beértem a homály nyújtotta biztonságba, pont, amikor a mozdony indulni kezdett, ám a „vágány mellett kérem, vigyázzanak” megint elmaradt. A lassan gördülő kerekek között kikémleltem, de nem láttam már az őröket, a vonaton lehetnek már. Mint gyakorló kismacska, készültem az ugrás pillanatára, csak nekem nem kisegeret, vagy pamutgombolyagot kellett elkapnom, hanem az utolsó kocsi kapaszkodóját. Feszülten vártam az egyre gyorsuló vonat mellett, és készültem. A kapaszkodó vészjóslóan közeledett, és ez megrémített. Tíz méter, öt méter, három, kettő, egy, ugrottam, de nem sikerült elkapni, a síneken értem földet, végighorzsolva a hátamat. Éreztem a forróságot, és a vért kibuggyanni az apró sebekből, de nem érdekelt. Szemeim a vonat utolsó kocsijának a hátsó falára szegeződnek, és mintha magát az életet láttam volna távolodni magamtól. Nem sikerült.

Fékezett a vonat. Magam sem tudtam hirtelen, miért, de a vonat megállt, és az éjszaka fura zajaival egybeolvadó kiabálást lehetett hallani. Engem vettek volna észre? Nem, az nem lehet, meg amúgy is, miattam biztos nem álltak volna meg. Világossá vált minden: az egyik rab szökött meg, lesiklott a vonatról, és az erdő felé menekült. Az őrök közül három lepattant a vonatról, és a szökevény után eredt. Futás közben a többieknek visszaordította az egyik, hogy kapcsolják be a fényeket, és irányítsák az erdő előtt elterülő rétre. Fegyvereik vészjóslóan csillogtak a halovány hold fényében. Felvillantak a reflektorok, és a szökevény a fénygyűrűben nem tudott tovább menekülni. De valamiért az őrök sem léptek a fénybe, a homály biztonságából fenyegették a szökevényt fegyvereikkel, és terelték visszafelé a vagonhoz.

Itt az alkalom. A soha vissza nem térő, ahogy a közhely mondaná. Irány a vonat. Kb. ötven méterre lehetett tőlem, de nem kockáztattam kúszással. Rohantam. Inkább kapjanak el, mint hogy megint lemaradjak, és ostoba búcsúzó kisdiákként integessek az elmúlt éveknek. De most nem velem törődtek, így könnyedén elértem a vonatot, és kitárva a hatalmas, vassal megerősített tölgyfaajtót, beperdültem a leghátsó vagonba. De bent sem fújhattam ki magam, mert a hirtelen meglepődéstől levegőt sem kaptam. Az árnyékok a falhoz voltak láncolva azzal az ismeretlen, kötélnek tetsző anyaggal, ami a fegyverek végéből lógott ki. Embertelenül. A vagon mennyezetéből egy halványkékes fényű kis lámpa lógott, az világította be az egészet. Mi lehet ezeknek a szerencsétlen lényeknek a vétke, amiért ide lettek láncolva? És mit vétettek gazdáik? Mint például én is. Két örök szövetséges, akarva, akaratlanul, örökre egymáshoz láncolva, ám a fény kénye-kedvére bízva. Vajon kinek állhatott érdekében és lehetőségében szétválasztani ezt a furcsa frigyet? És miért?

Az árnyékok ügyet sem vetettek rám, csak meredtek szomorúan maguk elé. Honnan tudom, hogy szomorúak voltak? Érezni lehetett. Bár valami megmagyarázhatatlan erő, vagy inkább képesség birtokában tudtam, hogy az egyetlen árnyék, akit érdekelhetek, az enyém, nincs itt, mégis mintha éreztem volna az ő érzéseiket is. Némelyikük sírt, de ez már nem az a tücsök-madár hibrid hang volt, hanem mintha valaki egész halkan hegedült volna. Sajnáltam őket, de nem láttam hirtelen semmi megoldást a segítségre. Megérintettem az egyik béklyót, de azon nyomban el is kaptam onnan a kezem. Fájdalmat éreztem, de nem a kezemben, hanem mélyen a lelkemben. Hirtelen olybá tűnt, mintha ez a vagon az itt raboskodó árnyékoknak maga a purgatórium lenne, és itt vezekelnének fájdalommal a bűneikért. De mi végre ők, hiszen ők csak alakot követnek, ők nem tehetnek semmiről. Én pedig nem tehetek semmit. A tehetetlenség érzése mindennél rosszabb, főleg, hogy itt vannak tőlem karnyújtásnyira, de nem áll hatalmamban megszabadítani őket, fájdalmat hozó béklyóiktól, és tovasegíteni őket a szabadság felé.

Közben elindult a vonat tovább. Terv kell. Egy jó terv. Amivel tovább jutok, és kiszabadítom őt. Átszaladtam a vagon másik ajtajához. Jól sejtettem, kívülről van bezárva. Reménytelen betörni. Visszasétáltam a vagon végébe, és kinyitottam a tölgyfaajtót. Már félelmetes sebességgel rohantunk előre. A vagonok oldalán semmi kapaszkodó nem volt. A végében egy létrán fel lehetett mászni a tetejére, és mivel ez kínálkozott az egyetlen megoldásnak, felmásztam. Rettegve kúsztam végig a vonat tetején, és gyűlöltem Tom Criuse-t a Mission impossible miatt, meg az összes akciósztárt, mert a filmjeikben ez olyan könnyűnek tűnik, de valójában erős halálfélelem kerülgetett. Felváltva viaskodtam saját magammal, hogy merjek tovább menni, a széllel, hogy ne lökjön le, és a vonat mozgásával, hogy egyáltalán még kúszva is tudjak valami egyensúlyt tartani. Sikerült elérnem a vonat végét, és lemásztam a létrán. Második vagon, megint csak kinyitottam a tölgyfaajtót, és újból rabláncra vert árnyékok, de ő nincs itt. Újból felmásztam immár a második kocsi tetejére, és ismét végigharcolva mindennel végigmásztam. Harmadik vagon, megint semmi. Negyedik vagon, megint semmi. Épp egy egyenes szakaszhoz értünk, így végignézhettem: harminckét vagon van. A tizennegyediknél, vagy tizenötödiknél járhattam, annak is már a végén, amikor pár lépésre tőlem felbukkant egy létrán felmászó alak. Egy őr. Ha láttam volna a szemét, biztos farkasszemet néztünk volna, de így csak bámultuk egymást. Nem lehetett tudni, ő lepődött meg jobban, hogy mit keresek itt, vagy én ijedtem meg jobban. Valamit ordított hátra, én pedig megfordultam, és most semmivel nem törődve rohanni kezdtem. Egész eddig azt terveztem, hogy intézem el őket egyenként, de most csak arra tudtam gondolni, hogy rohanni és rohanni és rohanni. Végigcsörtettem a vagonon, és mikor lemásztam, ő már ott volt. Elkapta lábam, de mint a veszélyes helyzetekben általában itt is emberfeletti erőre tettem szert hirtelen, és nekilöktem az előző vagon ajtajának. Míg kereste az egyensúlyát, beperdültem abba a vagonba, aminek a tetejéről jöttem le. Rohanni kezdtem ismét, nem akcióztam, hogy meghúzódom az ajtó mellett, és leütöm, ha belép, pedig jobb lett volna. Mert a vagon felénél jutott eszembe, hogy az ajtó kívülről van zárva, ugyanis azt nem tudtam kinyitni a közbejött kellemetlenség miatt. De esélyem sem lett volna rá, mert a második felismerésem az volt, hogy miért is kiáltott hátra a vagon tetejéről… a társáért, aki most lépett be a szemben lévő ajtón. Ott álltak ketten a vagon két végében. Közrefogtak. Ide-oda nézegettem, de a csuklyán és a fejüket takaró kapucnin kívül csak a fegyverüket láttam. Ami működésbe lépett. A két fegyver két aranyló csíkja elindult, nem lassan, de nem is túl gyorsan, de egyenesen felém. Elkapta a két szál a két csuklómat. Leírhatatlan volt, amit éreztem. Üvöltöttem volna, de nem tudtam, nem volt hangom, nem volt erőm, semmim sem volt. Olyan volt, mint valami fizikai fájdalom, de úgy tűnt, mintha belülről, a lelkemből indulna ki, és belülről emésztene fel. Térdre estem. Fel akartam állni, de nem ment. Elájultam.

Elfogtak…