6: Egy törött ezüstgyűrű

Ha már a sorsról van szó… El kell mesélnem egy gyűrű történetét. Kalandos, olykor-olykor már csodába illő történetét, amely során szoros köteléket kötött gazdájával, annak ellenére, hogy a hozzá fűződő emlék nem éppen kellemes. Kezdődött ott a dolog, hogy egy ismeretlen, homályba burkolózott aranyműves késő délutánig a kertben dolgozott. Egy szokványos vasárnapnak indult, nem is gondolta volna mesteremberünk, hogy milyen folyamatot indít el. Este összekészítette a másnap ékszerboltokba szánt ékszereket, és ekkor vette észre, hogy maradt még egy kis ezüst feleslegesen. Úgy gondolta, önt még egy gyűrűt belőle, így vasárnap este, pusztán kedvtelésből. Ám az aranynak szánt foglalatban elég furcsa mintát kapott a gyűrű, laikus számára talán nem is feltűnő, de ő egyből meglátta. Ettől függetlenül, vagy talán éppen ezért valami különös érzés folytán megtetszett neki a gyűrű, ebben az esetlen, furcsa mivoltában különlegesnek érezte. Bele tette egy ékszeres zacskóba, és félretette, jó messzire a kimenőbe szánt ékszerektől. És így, a félresikerült ezüstgyűrűvel a kredencen szenderedett álomba a család. Talán nem is történt volna semmi rendkívüli, a gyűrű maradt volna készítőjénél, ha nem az aranyműves felesége kel fel másnap legkorábban. Meglátta a gyűrű zacskóját, és – jó asszony lévén – egyből az jutott eszébe, hogy férje biztos kifelejtette, ezért ő fogta, és beletette a többi közé. Így indítva kalandos útjára a gyűrűt. Később a férj, hétalvókhoz hűen késésben volt, így csak felkapta táskáját, és már indult is az ékszerboltba, hogy nyitás előtt egy órával odaérjen. Talán még itt mindig lelepleződhetett volna a dolog, ha nem a legjobb ismerősök az ékszerboltossal, és nem bíznak meg egymásban. De leltár nélkül átvette az ékszereket, és ki is fizette, teljesen jogosan, hiszen minden benne volt, méghozzá makulátlan minőségben, sőt még egy plusz darab is. Erre persze már csak a boltos fia jött rá, hiszen ő kapta a megbízást, hogy az ékszereket helyezze a kirakati helyükre. Meglátta a gyűrűt, és tudta, hogy nem szerepel a listán, ezért betette a raktárba az egyik polcra, hogy majd elviszi a barátnőjének. De épp, hogy végzett a kipakolással, a haverok már hívták focizni, így megfeledkezve a gyűrűről, elszaladt. Ezután a bolti eladó piszkált bele a történetbe, ugyanis belépve a raktárba, pakolászni kezdett, és egy dobozt pont arra a polcra tett, ahol a gyűrű volt, lelökve ezzel a gyűrűt a szekrény mögé. Közel másfél éves magányra kárhoztatva ezzel. Mígnem egy napon nagytakarítást tartottak, és előkerült a gyűrű. Persze eddigre már mindenki elfelejtette származását. Az eladó helyett már más következett, aki besorolási szám nem lévén csak simán a polcra tette a gyűrűt. Itt újabb várakozás következett, míg egy nap egy fiatal lány érkezett a boltba. Élete párjának szeretett volna gyűrűt venni, kevés pénze volt, így ezüstöt. Hozott magával egy másik gyűrűt, ami jó volt párjának, és azzal hasonlították össze a kirakati gyűrűket. De egyik sem stimmelt méretben, és a lány szinte könnyezett, mert aznap este volt a fél éves évfordulójuk, és azon a pénzen maximum egy bonbont vehetett volna, de egy gyűrű mégis maradandóbb emlék. Az eladó sajnálta szegényt, és szeretett volna segíteni, de nem tudott, egészen addig, amíg eszébe nem jutott a gyűrű a raktár polcán. Hátraszaladt, és össze próbálta a két gyűrűt. Szinte tökéletesen ugyanaz a méret. Majdnem boldogabb volt, mint a lány, amikor megtudta, hogy mégis van egy gyűrű, ami jó. „Mennyibe kerül?” – kérdezte a lány. „Tudod, mit?” – válaszolt az eladó – „Ez a gyűrű nincs besorolva a többi közé, így ára sincs. Odaadom neked, ha hozol nekem egy üveg innivalót, ugyanis nem hoztam magammal, innen nem mehetek ki, és már nagyon szomjas vagyok. Rendben?” A lány természetesen boldogan belement, megköszönte, és már sietett is el. Sietett, hogy minél előbb szerelmének ajándékozhassa. Valami érdekes véletlen folyamán pont a lány volt az, akinél nem történt semmi a gyűrűvel. Aznap este nekiajándékozta a gyűrűt párjának, akit nevezzünk csak simán fiúnak. Nos, a fiú büszkén és örömmel hordta a gyűrűt, szinte mindig rajta volt. Épp ebből következett a gyűrű következő kalandja. Magával vitte a focimeccsre is, november közepén, hóesésben. Talán a legjobb formáját nyújtotta, a gyűrűvel az ujján, illetve addig az ujján, amíg le nem csúszott onnan. Nem vette észre, csak az öltözőben és rettenetesen kétségbe esett, de tudta, most, a hófedte pályán lehetetlen, hogy megtalálja. Magába roskadva ült, nem éppen úgy, mint aki alig fél órája gólt lőtt, és gólpasszt adott. Rezignált beletörődéséből egy hang térítette magához, valami olyasmit mondott a hang, hogy „ez meg mi a fene?”; felnézett, és csapattársát látta, amint épp egy gyűrűt húz le cipőjének egyik stoplijáról. Az ő gyűrűjét. Így került vissza hozzá újra a gyűrű.

Majd főiskolára ment a fiú, és a gyűrű természetesen ment vele. A főiskolán testnevelés óra címén úszni kellett járniuk a városi uszodába. Főiskolás pályafutása nem tartott túl sokáig, mikor megtudta, hogy el kell hagynia a várost és az iskolát, még egyszer utoljára elment úszni. Igen ám, de amikor a medence végére ért, az utolsó karcsapásnál, amikor megkapaszkodott a medence peremében, a gyűrű eltört, és a medence mélyére süllyedt. Hősünk észrevette, illetve érezte a fájdalmat, amint a törött gyűrű végighorzsolja a kezét, de mire cselekedni tudott volna, a gyűrű már merült. És hiába próbált meg lemerülni érte, nem találta. A gyűrű a tisztítócsatornán keresztül a szűrőbe került, ahol újabb hosszú magányban pihent, mígnem a tisztítók megtalálták, és kivették onnan. Következő útja az uszoda talált tárgyai közé vezetett. A fiú közben hazaköltözött, és már lemondott a gyűrűről. A gyűrű pedig várt becsületesen, és egyszer csak a sors egy személyi igazolványt sodort mellé. A személyiért jelentkezett a gazdája, és amikor megpillantotta a gyűrűt, felkiáltott: „Hé, ez a gyűrű ismerős nekem!” „Hogyan?” – kérdezte elkerekedett szemekkel a hölgy, aki a talált tárgyakkal foglalkozott. A személyi tulajdonosa közelebb lépett, és felvette a gyűrűt az asztalról. „Ez az egyik barátomé. Szobatársam. Itt vesztette el úszás közben. Hol találtak rá?” A hölgy úgy válaszolt, mintha a világ legtermészetesebb dolgát mondaná ki, mondjuk, hogy mit evett reggelire, vagy valami ilyesmi: „A lefolyóban, a szűrőben. Elviszi a gazdájának?” És a barát elvitte. A sors furcsa fintora, hogy mire a gyűrű visszajutott a gazdájához, a fiú és a lány már szakítottak, így tette a sors a szerelmi zálogot fájó emlékké. A mai napig törötten a fiú ujján…