Könnycseppek az albumon
Néha még feljön egy-egy régi kép,
s úgy csinálok bután, mintha érteném,
mintha az életem ott heverne némán, az asztalon,
mintha nem lenne semmi más, csak egy kopott fotóalbum.
Nézegetem, remegő kézzel lapozgatom,
egy könnycsepp bánatosan csattan az asztalon.
Némán üvölt, szinte fáj a háttér,
lassan gördül a csend, hiszen ráér.
Kiszárad a szív is, mint ősszel a fák,
lehullott lombkorona tekint rám csupán.
Azt is szanaszét viszi a kóbor őszi szél,
s az ágon a madárijesztő az egyetlen, aki még remél,
bágyadtan néz be rám gombszemével az ablakon,
könnycseppek patakja csordogál az albumon.
Lassú homályként köszönt be az est,
s egy elveszett üzenetet hoz: „Ne keresd!”
Egy eltépett lap, egy kihullott fénykép,
rajta minden perc már csak egy emlék.
Megfagyott torkomban a szó, hangom remeg,
ma éjjel még a gyomrom is didereg,
szívverésem egyre lassabban szól,
s a mondat végére kifordul a kezemből a toll…
2003-06-11 |